A hazai természetvédelem régi adósságát rendezte, amikor 1998 februárjában létrehozta a Bihari-sík Tájvédelmi Körzetet. A Berettyó–Körös vidéken található természetvédelmi oltalom alá került terület 17095 hektár kiterjedésű, s 33 Hajdú-Bihar megyei település közigazgatási területén fekszik. A Bihari-sík Tájvédelmi Körzet az itt lévő kistájak szépségeiből szed össze egy csokorra valót, igyekezve megőrizni azokat.

A Sárrét tájképileg ma hasonlónak tűnhet más Tisza menti alföldi tájakhoz, hiszen ameddig a szem ellát, búzamezők váltakoznak kukoricatáblákkal. A felületes szemlélő számára a terület látszólag semmi olyan vonása nem mutatkozik, amely a Sárrét elnevezést indokolná. Nem is, hiszen ezt a nevet nem a mai táj érdemelte ki, ez az elnevezés ma már történelmi.

Sárrétnek nevezték azt a hatalmas mocsárvilágot, amely az ármentesítések előtt Bihar, Szabolcs, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok vármegyék szomszédos területeit borította. A mocsárvilág két részből állt, a Nagy- és Kis-Sárrétből. A Nagy-Sárrét kiterjedt vízi világát főként a Berettyó éltette. A folyó 1866-ig - amíg ásott kanálison Szeghalom alatt a Sebes-Körösbe nem vezették - Bakonszegnél medrét veszítve, a Nagy-Sárrét medencéjében áradt szét. De eljutott ide a Tisza vize is, így állhatott elő az az érdekes jelenség, hogy a réttel összefüggésben lévő erecskék hol előre, hol hátra folytak, aszerint, hogy a Berettyó vagy a Tisza árvize volt nagyobb. A Kis-Sárrét éltetője a Sebes-Körös volt. A nagyméretű mocsárvilágot az 1860-as években végzett lecsapolási munkák teljesen eltüntették. Ma már Sárrét elnevezés alatt elsősorban nem az elpusztult mocsár helyét, hanem azon emberi települések, falvak és határuk csoportját értjük, amelyek keletkezési körülményeiben, mai arculatuk kialakulásának folyamatában ez a mocsár volt a legfontosabb tényező.

A '90-es évek végi csapadékosabb esztendők adtak némi ízelítőt a hajdani vízi világról, amelyről minden korabeli feljegyzés földet, eget, napot eltakaró madármennyiségről regél. Ezen idők emléke néhány ma is használatos határnév: Gácsér, Batonyás, Gémesés, Varjúgát, Szarkás, Gödényes, Saslapos, Nagyölyvös, Hattyasvölgy stb. A helyi lakosok közül is sokan használják, de nem ismerik a Batonyás szó jelentését, nem tudják, hogy ez az elnevezés a pelikán régi magyar neve. Ma már csak a Hamvas- és a Sárrét-csatorna egyes szakaszai emlékeztetnek az egykori természetes vízfolyásokra.

A tavaszi hóolvadások, a nyár eleji esőzések következtében kialakuló kiterjedt belvizeken óriási madártömegek figyelhetők meg. A még szinte havas tocsogók melletti szárazulatokra rakják le első fészkeiket a bíbicek. Messzire hangzik a pólingok kiáltása, nagy tömegben rebbenek fel egy-egy sólyom vagy rétihéja zavarására a cankócsapatok. Ezeken az időszakos vízállásokon kívül a halastavak és vésztározók adnak otthont a fészkelő és vonuló vízimadaraknak. A darvasi és csökmői halastavakon figyelhető meg hazánk egyetlen fészkelő vadlúdfaja, a házi liba őse, a nyári lúd. A vízparti fűzfák lehajló ágaira építi, fonja fészkét a függőcinege. Elsősorban őszi és tavaszi vonuláson találkozhatunk a halászsassal, téli időszakban pedig szinte mindig megfigyelhető a csupasz, nagy fákon gubbasztó rétisas. Főként havas, téli évszakban lehet a vizek környékén élő vidrák számát, eloszlását pontosan megtudni. Az elvezető és tápcsatornák partján sétálva megpillanthatjuk a nyári napfényben sütkérező mocsári teknősöket, amelyek egykor olyan nagy mennyiségben éltek a Sárrét mocsaraiban, hogy a községek jobbágyi szolgáltatásai közé tarozott az úri házaknál felszolgált finomság rendszeres biztosítása.

A pusztán elszórva található néhány hektáros erdőfoltok adnak árnyékot a jószágok déli pihenőjéhez. Ezekben a kis erdőkben értékes és sajátos élővilággal találkozunk. Éjszaka már február végén, március elején hallhatjuk az erdei fülesbaglyok huhogását. Itt fészkel elhagyott szarka- és varjúfészkekben a kék és a vörös vércse, fészekfoglalás idején gyakran lehet látni zajos vetélkedésüket. A varjútelepek országos szinten megfogyatkoztak, térségünkben ahol a kék vércsék nagy számban, telepesen fészkelnek azonban még jelentős, védett telepeik vannak. Nagyobb telepített erdeinkben figyelhetjük meg a fekete harkály, az egerészölyv és a héja fészkeket, sőt vonuláskor az erdei szalonka is felbukkan. Nyári kóborlásuk idején a pusztai ölyv kedvenc éjszakázó helyeit is itt találjuk.

A területre egykor jellemző hatalmas tölgyfák tanúja a Nagyrábé határában lévő mintegy háromszáz éves kocsányos tölgy és a Hamvas-csatorna menti tölgy erdősáv.

Az idősebb telepített tölgyesekben valódi ligeterdei növények is megtalálhatók, Biharnagybajom mellett két védett orchideaféle, a békakonty és a kardos madársisak is előfordul. Körösszakál mellett egy kőris erdőfoltban a keleti kontyvirág tömege kápráztat el bennünket, tavasszal pedig egy ritka ibolyafélével, a keleti ibolyával találkozhatunk itt. A réti őszirózsa és a sziki kocsord állományok korábbi sziki tölgyes erdőssztyeppek meglétére utalnak, elszórtan, mezsgyékben többfelé megtalálhatók.

Nemcsak kultúrtörténeti és tájképi, de botanikai szempontból is különös jelentőséggel bírnak a még ép, fel nem szántott és be nem erdősített halmok. macskahere, taréjos búzafű, kunkorgó árvalányhaj található itt. A száraz hátak, laponyagok és a halmok növényzete több rokon vonást mutat, ezeken a helyeken előfordul a ritka medúzafű.

Berettyóújfalutól nyugatra, a Berettyó és a Derecskei-Kálló között a régi folyómeder mentén terül el a Berettyó–Kálló köze.

Amint Létavértes és Pocsaj között haladunk, az országhatár felé eső oldalon különleges tájat pillanthatunk meg, a mintegy harminc méternyivel mélyebben elterülő Érkaput. Ez az Érmellék romániai részének folytatása, 25-30 méter meredek lejtőként mutatkozik. Az Ér és a Berettyó fűzfákkal övezett medre kanyarog alább. A terület földtani értékei nemzetközi jelentőségűek, gazdag az őslénytani lelet anyaga. Előkerültek őstulok, szarvas, vadló ősemlős maradványok.

Egyedi érték az országos jelentőségű Szamos-morotva eredetű láp, a pocsaji Tövises. A mintegy három kilométer hosszúságú, háromnegyedkör alakú morotvát rétegvizes források táplálják. A terület nagyon érdekes növénytani ritkaságokat tartogat: tömegesen fordul elő a lápi vidrafű, a gyilkos csomorika és a kúszócsalán. keskenylevelű gyapjúsás is él itt. A közelben találták meg a magyar látonyát, amelyet az elmúlt negyven évben sehol sem láttak. Ugyanitt él az iszapfű és a pocsolyalátonya. Jelenleg a tiszántúli flórajárás 3-4 fennmaradt lápjából ez t tartjuk a legfajgazdagabbnak. A lápnak egyedülálló csiga- és hüllőfaunája van. Érdekesebb fajok az elevenszülő gyík, a rézsikló és a homoki gyík.

A gyengén szikesedő mocsárréteket kedveli a pompás kosbor és a korcs nőszirom. Iszaplakó növény a magyarpalka. Ezeken a nedves réteken költ a haris, róla csak késő tavasszal, kora nyári éjszakán hallható hangja árulkodik. Szárazabb szikeseken fordul elő a sziki kerep, a sziki útifű és a szórványos elterjedésű sziki kocsord.

A löszpusztagyepek jellemző füvei a barázdált csenkesz, az élesmosófű, a fenyérfű és a kunkorgó árvalányhaj. Áprilisban a több ezres tőszámú tavaszi héricsmező pompázik. Egy orchideafaj, az agárkosbor is előfordul a környéken. Még közelebb az országhatárhoz az egykori vízivilágot csillogtató fajgazdag mocsarak húzódnak, mint Pocsajnál a Háromág, melyben kolokán, látonyafélék, sőt a ritka rovarevő hínár, az aldrovanda is megtalálhatók. Tovább haladva az országhatár felé, ahogy a terep löszhátba emelkedik, lelték meg az ország legnagyobb ismert öldöklő aszat állományát. Ezt az erdélyi elterjedésű ritkaságot korábban már kihaltnak hitték.

A kistáj közepén nagy számban fordulnak elő a többnyire kerek alakú szikes tavak: a hosszúpályi Kerek-fenék, a Sós-tó, a konyári Kerek-szik, az esztári Nagy-Széksós stb. Ezek a tavak valamikor nagyon híresek voltak, még ma is térnek vissza fürdőzni vágyó turisták. Ezen szikes tavak nádasaiban költ ma is a magyar természetvédelem címermadara, a nagy kócsag, s itt fészkel még a fattyúszerkő, a dankasirály, a nyári lúd és a nagy goda. Kialakulásuk is különleges, a Kárpát-medencére másutt nem jellemző: sztyepprét-tavak.A Berettyó mentén több értékes sziki tölgyes és keményfaliget jellegű erdő is található. Itt él egy ritka orchideafaj, a kardos madársisak.

Az Érmellék az országhatárral párhuzamos, kb. 5 km széles lefutású kistáj. Jellegzetes hordalékkúp síkság, enyhén hullámos térszínnel. Mivel egyre közelebb érünk az országhatárhoz, így a Bihar-hegységhez, egyre inkább találkozhatunk a hegyekből a síkságra táplálkozni ide járó ragadozókkal. Nyár végén rendszeres vendég a békászó sas. A fokozottan védett hamvas rétihéja is fészkel ezen a területen, sokszor gabonatábla, lucernavetések közepén.

A legnagyobb kistáj a térségben, alacsony ármentes síkságok, egykori árterek, folyó menti hátak, medrek jellemzik, amiktől a tájnak kissé hullámos a felszíne. Északon a Berettyó, délen a Sebes-Körös gyűjti össze a felszíni vizeket. A két folyó közt, azokkal párhuzamos lefutású, mesterséges kialakítású, bár természetvédelmi szempontból még mindig értékes erek találhatók: a Kis-Körös, az Ölyvös–Barát-ér, a Kutas-ér, a Csente stb. Közülük az Ölyvös felső, hazai szakasza víztisztasági tekintetben és élőhelyeinek sértetlensége miatt a Kárpát-medencében egyedülálló.

A folyók nyílt vízfelületén a kis vöcsköket, a nádasban pedig a törpegémet figyelhetjük meg. A nádirigó és a cserregő nádiposzáta művészi fészkét a nádszálakra építi.

A térségben több homokbánya van, falaiban gyurgyalagok és partifecskék telepedtek meg. Üregeiket a költési időben történő kitermelés veszélyezteti.

A kistáj természetvédelmi szempontból legértékesebb erdői közé tartozik a hencidai Miklós-erdő, a pocsaji Nagytölgyes és a biharkeresztesi tölgyes. A Miklós-erdő központi tisztása még teljesen ép sziki erdőssztyepp sziki kocsorddal, réti őszirózsával, korcs nőszirommal, erdélyi útifűvel és agárkosborral, belsejében a védett erdei szőlő is él. Kevésbé fajgazdag erdőssztyepp-maradványok és agárkosbor-lelőhelyek a kistáj területén egyébként még sokfelé akadnak. A pocsaji Nagytölgyesben a kardos madársisak érdemel említést, a szálkás pajzsika a biharkeresztesi tölgyesben is megtalálható ligeterdőfaj.

A Bihari-sík szikes pusztáin többfelé él a bennszülött erdélyi útifű és jellemző a vékonyka kerep. Már inkább a rétekre jellemző szépséges nyár végi virág a kornis tárnics, míg a ritka dunai szegfű inkább a rétek és szárazabb gyepek határvonalán került elő néhány helyen. Alkalmas élőhelyek híján - nagy eredők, lápok nincsenek - viszonylag kevés növényfaj ereszkedik le a közeli Réz-hegységből. A már említett kornis tárnicson kívül ilyen a keleti széleken sokfelé tömeges őszi kikerics.

Akik egy kicsit is ismerik a bihari puszták természeti értékeit, elsőként említenék a túzokot. A helyi lakosok már pontosan tudják, ha eljön a lucerna-, fűszénakaszálás ideje, akkor megjelennek a madarászok, természetvédők, és figyelik, őrzik a fészkeket. A túzok méltóságos megjelenésével akár a bihari puszták címermadara is lehetne, hiszen hazánk egyik legjelentősebb természeti értéke. barna rétihéjával szinte mindenhol találkozhatunk, a mezőgazdasági területekre is kijár apró rágcsálókra és madarfiókákra vadászni.

A körmösdpusztai vésztározó 1997-es feltöltése a madártannal foglalkozók számára a meglepetések sorozatának kezdetét jelentette. Északra tartó vándorútjukon a vadludak ezrei lepték el átmeneti pihenőhelyül használva a tározót. Legnagyobb tömegben nagy liliket figyeltek meg, a vetési lúd kisebb számban fordult elő. Egy alkalommal a ritka vörösnyakú ludat is láthatták a szerencsésebbek. Vonuló récéink közül szinte mind előfordult, még a mélyebb vizeket kedvelő fekete- és füstös réce is, sőt igazi ritkaságként egy jegesrécét is megfigyeltek itt a szakemberek. A vöcskök mind a négy hazánkban költő faja, a búbos-, a kis, a vörösnyakú- és feketenyakú vöcsök is fészkel, ritkaságként a füles vöcsköt is észlelték a tározón. A kontyos réce fészkelése a környéken csak itt bizonyított. Bármikor látogatjuk meg ezt a vésztározót, mindig meglepetésekkel, új élményekkel ajándékoz meg bennünket. Öröm a természetet tisztelő ember számára úgy gyönyörködni a madarakban, hogy közben nem zavarjuk őket a szemlélődésünkkel, mert a tó olyan nagy, hogy a madarak számára is biztonságos távolságot jelent, ha a töltésről nézelődünk. Viszonylagos nyugalmának köszönhetően már borzas gödény is előfordult e területen.

Szemlélődés közben rögtön feltűnik, hogy a víz kellős közepén egy tanya van, a gémes kútnak is csak az ágasa látszik ki a vízből. Mikor ez a tározó szárazon állt, legeltették a területet, így fordulhatott elő az, hogy az egykori birkás tanyából mostanra kitűnő sirálytelep lett.

A Bihari-sík területén a hegyvidékekre jellemző denevérfajok is előfordulnak. Ez meglepőnek tűnik ugyan, de a magyarázat rendkívül egyszerű: nem messze, mintegy 70-80 km távolságban találhatók a legközelebbi hegyek. A Bihar és a Királyerdő barlangjai a denevérek számára telelőhelyet, a síkvidéki peremterületek pedig a nyári élőhelyet biztosítják. A tavaszi és őszi vándorlás során ez nem nagy távolság. Eddigi kutatások alapján elmondható, hogy a nagy patkósorrú denevér legerősebb hazai állománya itt, a Bihar-hegység peremvidékén él. A csonkafülű denevér méhraj módjára függő kolóniáival padlások gerendáin találkozhatunk. Templomok szűk hasadékaiban tanyáznak a kései denevérek. Szinte minden településen találkozhatunk a szürke hosszúfülű denevérrel, kisebb-nagyobb padlásokon, tornyokban vagy erdők faodvaiban telepszik meg. Hosszú füléről kapta a nevét, melyet pihenéskor szárnyai alá rejt. Télen általában pincékben telel. Ahol nem bántják, ott bizalmassá s megszokott lakótárssá válik.

A Tájvédelmi Körzet harminchárom Hajdú-Bihar megyei település közigazgatási területén fekszik.

forrás: https://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/termeszetvedelem/oldal/bihari-sik-tajvedelmi-korzet és wikipédia