Ez a mondat volt az utolsó csepp a pohárban. Ezt mondta, egymás után többször ismételve. Lemondón, lehúzón, kíméletlenül. Tudtam, hogy ez az ő lemondása. Az ő önsorsrontó, belenyugvó, korlátolt működése. De ezt mondta nekem. Az a férfi, akitől a leginkább elvártam volna, nem csak akkor, hanem egész életemben, hogy mellémálljon, hogy támogasson, hogy megvédjen, hogy erősítse a hitemet, a szívem minden igaz vágyát. Az apám.

Ott, akkor döntöttem el, hogy soha többé nem számít senki véleménye és semmilyen külső reakció. Ott, akkor döntöttem el, hogy beleállok abba, aki ÉN vagyok és nem engedem, hogy bárki is kisebbet, kevesebbet, nem eleget, alacsonyabb szintűt, bárki más igénye szerint megfelelőt csináljon belőlem.

Mit akarok?

Megmutatni magam és megosztani azt, ami nekem ÖRÖM.

Mert nem hagyták. Mert soha, de soha nem mertem élni, vállalni, megmutatni, megosztani az örömeimet. Mert magamban őrizgettem csak és bezártam az örömöt is, ezzel magamat is. Mert amikor megtettem, akkor kinevettek, megszégyenítettek, megaláztak, értetlenkedtek.

Az egyik első nagy törés talán első, vagy második osztályos koromban történt. Szerelmes levelet írtam Jefinek óra alatt. De Kati néni észrevette. Az a Kati néni, aki hamar kiszúrt engem és valahogy mindig úgy alakította a körülményeket, hogy semmiben ne legyen sikerélményem és ne tudjak érvényesülni. Az a Kati néni, aki mindenkivel megíratta a nyelvi szintfelmérőt, csak velem, az évfolyam legjobbjával nem. Az a Kati néni, aki pár évvel később meghalt rákban. Észrevette. Elvette tőlem a levelet és felolvasta az egész osztály előtt. Megsemmisültem. Megszégyenültem. Mindenki hangosan nevetett. Soha többé nem mertem nyíltan beszélni az érzéseimről. Év végén anyukám megkérdezte a suliban, hogy miért állok matekből egyesre, amikor tudom a feladatokat és jól oldom meg őket? Azt válaszolták, hogy azért, mert amikor órán felszólítanak, csak állok és nem szólalok meg.

-hatásszünet-

Én ott konkrétan megnémultam. Később az érzéseim bezárása és a kommunikációs blokkokban való vergődés jó ideig végigkísérte az életemet. Ha kicsit mertem kitenni magamból és megmutatni azt, ami nekem jó élmény és öröm volt, amitől boldog voltam - azonnal megítéltek. Később, az összes olyan férfi, akivel érzelmi kapcsolódás indult el, mind azt kérte, hogy valamiért ne mutassuk ezt ki a világnak. Sorban egymás után azzal jöttek, hogy "ezt nehogy megtudják", "ezt nehogy elmondd valakinek", "ezt nehogy megoszd", stb. Mert a teremtés ilyen - ha éri valami a lelkedet és azt nem dolgozod fel, akkor addig hozza eléd újra és újra az élet, amíg szembe nem nézel vele! Addig dobta hát vissza és vissza újra a sors mókuskereke a kipucolatlan, feldolgozatlan érzéseket hasonló helyzetekben, amíg egyszer csak megláttam, szembenéztem vele, beleálltam és megmakacsoltam magam.

Mi lenne, ha...?

Mi lenne, ha megmutatnám magam? Mi lenne, ha merném megmutatni magam? Mi lenne, ha élném a saját örömeimet?

Pusztán szívből és lélekből. Pusztán azért, mert valami olyan mértékben tölti ki a lelkemet, hogy azt már nem bírja el és úgy érzem, szétfeszít, annyira tele van vele a szívem és akkora öröm és boldogság van benn és késztetést érzek, hogy adjak belőle másnak is! Pusztán azért akarom megmutatni, mert meg akarom osztani az örömömet! Mint a gyertya lángja, amellyel ezer és ezer új gyertyát gyújthatunk! Így volt ez mindig az írásokkal is. A felfedezőúttal, az önismerettel is. Amikor találok valamit, az nekem öröm és ragyog tőle a lelkem. Hát ragyogjon a tied is! Így van ez az érzésekkel is. Ami nekem boldogság, az neked is legyen élmény, legyen öröm! Az ÉRZÉST akarom megosztani. Nem azért akarom megmutatni és megosztani, mert cserébe várok valamit. Nem kell, hogy mindenkinek tetsszen. Nem kell rá mondani semmit. Nem kell még reagálni sem. Nem azért akarom megmutatni, mert öntelt/egoista/nem normális/számító stb. vagyok. Nem azért akarom, hogy önigazolást keressek. Nem vagyok hülye/meggondolatlan/éretlen, stb. Az ÖRÖMÖT, a LELKEMBEN ÉRZETT SZÉPSÉGET akarom átadni. Akarom!!! Akarom, hogy mindenki boldog legyen, hogy mindenki szívében ott égjen az öröm, hogy mindenki lelke szárnyaljon!

Azért, mert sosem engedte meg a világ. ...nem, ez tévedés! Valójában ÉN nem engedtem meg magamnak! Megtenni bármikor megtehetem és a világ mindig reagálni fog valahogy. De ez nem számít. Az számít, hogy én magam megteszem-e, meglépem-e, megosztom-e, ami engem belülről szétfeszít?
Mindenkinek lesz véleménye. Mindenki a maga személyes élményei és tapasztalatai alapján fogja véleményezni azt, amiről neki nincs élménye és tapasztalata és nem érzi a miértjét. Nem baj. Sokan lesznek, akik megítélnek és úgy gondolják, hogy valamilyen általuk képzelt okból mutatom meg magam. Máris azon agyalnak, hogy 'ezért' és 'azért' teszem. Hát nem.
Tudom, ismerem a mögöttes pszichológiai folyamatokat. Nem, nem akarok önbecsülést növelni, köszönöm, jól állok vele. Nem akarok pasit szerezni, köszönöm, kismillió van körülöttem, mégis, nem véletlenül választom inkább az egyedüllétet. Mert én már kiléptem az önhazugságokból. Már nem keresek semmi mást, csak az igazi lelki kapcsolódást és már nem adom el a lelkem látszat-kapcsolatért, mutogatásért, vagy azért, hogy 'legyen valaki'. Nem játszok hamis szerepeket, csak igazit.

Csak az örömömet akarom megosztani. Csak engedje meg a világ, hogy megosszam azt, ami nekem öröm és amitől ragyog a szívem! ...de tudom, nem más teszi, nem más engedi meg helyettem. Nekem kell megengednem magamnak, hogy merjem megmutatni és megosztani! Nekem kell beleállnom egy helyzetbe, egy döntésbe... önmagamba! Nem számít a reakció. Nem számít, hogy ki mit mond. Mi számít? Az, hogy a lelkem ezt akarja. Az, hogy beleállok. Hogy vállalom. Hogy megteszem, nem törődve azzal, hogy valakinek nem tetszik, mert belőle valami olyat hoz fel, amivel még neki van dolga. Magamért, a lelkem éhségének csillapításáért teszem, csak úgy. ...és azért is, mert félem! ...és amíg félem, addig nem élem. Addig nem fejlődök. Bezárom magam. Már nem akarok félig élni.
Ilyenkor aztán kiderül, hogy
- ki az, aki igazán szeret engem - feltételek nélkül
- ki az, aki engedi, hogy önmagam legyek
- ki az, aki megbotránkozik, akinél kiveri a biztosítékot, mert ő maga is korlátolt és nem meri élni a vágyait és vállalni önmagát, csak ítélkezik, mert valójában boldogtalan?
És leszarom, ki mit mond. Mert aki ellenzi, az nem érti. Az a saját problémáiról beszél, de nem tudja, mi van az én lelkemben. De aki spontán feltörő örömöt, lelkesedést és szeretet érez - az jól vizsgázott! Önmaga előtt. Mert ilyenkor derül ki, hogy igazán, feltétlenül szeret-e annak, aki vagyok? Tud-e örülni annak, aminek én örülök?

Sok esetben megtörtént már, hogy spontán és szívből örülni tudtam mások örömének. Szó szerint ugráltam örömömben és magamhoz öleltem volna a másikat. Mert mesélt az öröméről, a sikeréről, a szerelméről, a bőségről, amit él, az elismeréseiről - és én örültem ennek és éreztem, az ő emelkedettsége engem is felemel.

Te tudsz örülni mások sikerének? Tudsz szívből örülni mások szépségének, gazdagságának? Tudsz örülni más boldogságának?
Te mered megmutatni magad? Mered megosztani azt, ami a te szívednek öröm?
Talán nem mindenki érez rá késztetést. Én érzek, és mert érzek, ezért tudom, hogy ez az utam. Amire nem lenne vágyam, azzal nem lenne dolgom. Hát megmutatom. Azt is, hogy szeretek, hogy élek, hogy örülök, hogy boldog vagyok, azt is, hogy mi tölti ki éppen a szívemet úgy, hogy csordultig tele van!

Van egy jótanácsom a számodra. Ne érdekeljenek a katinénik! Ne az határozza meg az életedet, hogy mások mit mondanak, hogyan fogadják, hogy illik, vagy nem illik, hogy rossz szemmel nézik, megítélik, vagy nem értenek egyet! Nem, soha nem lesz az, hogy mindenki érteni és érezni fog téged. Nem fog. De ez nem baj. Az életed soha nem lesz a tiéd, ha nem a saját lelked hívása szerint éled! Mindenki másképp érez. És amit te érzel, az a te belső iránytűd. Amit a másik érez, az meg az övé. Tiszteletben tarthatod, akkor is, ha ő nem tartja tiszteletben a tiédet. De legyen benned annyi önbecsülés és öntudat, hogy saját magadat legalább tiszteletben tartod és teljesíted a saját lelked kívánságait!
Ha pedig azt érzed, hogy a lelked valamitől ÉL és ÉLNI AKAR - akkor ÉLD MEG! Ha azt érzed, hogy valami szép és jó a lelkednek - akkor az a te élményed. Ezekre emlékezz majd a végén! ...és ne a katinénikre.

Zentai Anna

Fotó: Papp Attila

http://zentaianna.hu/category/blog/