Az éjjel szívinfarktust kapott az egyik közeli ismerősöm.
Munka közben, csak úgy, minden átmenet nélkül.
40 éves.

Egy édesanya belépett a fürdőszobába, s többé nem jött ki. Holtan esett össze.
A barátnőmet tavaly műtötték meg rosszindulatú daganattal, egy másik közeli ismerősöm a közeljövőben fekszik kés alá ugyanezen okból. Nagyon erőszakos, gyorsan növő daganatot diagnosztizáltak nála.

Mindegyikük nő. Mindegyikük 50 év alatti.

Megrendültem.
Valahogy nem tudok túllépni, nem tudom elengedni a gondolatot, hogy a nők szervezete lázad. Lázad a túlterheltség, a kiszipolyozás ellen.
Na jó, ne sarkosítsuk ki a helyzetet a nőkre. Sajnos a korosztályom férfi tagjait is idesorolhatom.

Állandó stresszben élünk, dolgozunk, hajtunk, több fronton igyekszünk teljesíteni, sokszor túlteljesíteni. Közben egészségtelenül étkezünk, mert nincs idő vagy pénz vagy egyik sem egészséges ételekre, nyugodt étkezésre.
Dohányzunk, mert a felgyülemlett rosszat sokan rossz szokásokkal próbáljuk kompenzálni.
Keveset alszunk. Keveset sportolunk. Keveset pihenünk. Keveset nevetünk.

A hétvégén megrendültem. Mert a korosztályom hullik. És én félek.

Nekem még volt szerencsém megismerni a dédszüleimet. A nagyszüleim is élnek még. A szüleim hangját is hallom, amikor csak akarom, és ezért szívből hálás vagyok.

Nagyon későn vállalunk gyereket. Azért, mert folyton halogatjuk: most lakás, kell, jó munka, biztos megélhetés. A karriert építjük.
S vannak, akiknek nem sikerül a gyerekvállalás. Évekig. Pedig mindent elkövetnek.
Nem jönnek a gyerekek, csak túl a 30-on.
A most születők vajon megismerik majd a nagyszüleiket? Lesz esélyük játszani a papával, mamával?

Én attól félek, ha így égetjük két végéről a gyertyát, a most születő nemzedéknek a szüleikkel sem lesz esélye együtt játszani.