Rögtön az elején kijelenthetjük, hogy mindhárom szerencsehozónak igen régi időkre nyúlnak vissza gyökerei.
Ősi hagyományok, régen elfeledett hitvilágok és szokások között kell kalandoznunk és kutakodnunk, hogy megleljük a magyarázatot.

A válaszok persze ennek megfelelően jórészt inkább következtetéseken és feltételezéseken nyugszanak, semmint szilárd tényeken.

Négylevelű lóhere

A négylevelű lóhere nem csak napjainkban jelent szerencsét megtalálójának.
Már az ókorban is hasonló erőt tulajdonítottak neki.

A négylevelű lóhere minden bizonnyal a kereszttel való hasonlóságának köszönheti ezt a megkülönböztetett figyelmet.
Bár viszonylag ritka a négylevelű változat, hiszen csak körülbelül minden százezredik lóhere növeszt négy levelet, de ez önmagában még nem indokolná kivételezett hatalmát.
A növények között számos hasonlóan ritka változatot ismerünk és még sincs nekik szerencsét hozó erejük.

A kereszt jel azonban számos ókori kultúrában, már jóval a kereszténység megjelenése előtt is, oltalmazó, óvó és szerencsét hozó formának minősült.
A keleti kultúrákban a szvasztikának nevezett tört szárú kereszt már négyezer évvel ezelőtt is a szerencsét szimbolizálta. Sajnálatos történelmi malőr, hogy ezt az alapvetően pozitív jelentéssel bíró jelet a mai kor embere csak náci horogkeresztként ismeri.
Hasonlóan régi kultúra emlékei között kutakodva, az ősi egyiptomi hieroglifák között is találunk keresztre utaló formákat.

Korban a mához közelítve találkozhatunk vele a hellenisztikus kultúrák tárgyi emlékein és a római birodalom korából ránk maradt számos leleten.
Európában a kelta-germán kultúrában a négylevelű lóherét amulettként őrizték és többek között, például a rúnaköveken is gyakran megjelent ez a forma.

(Több magyar nyelvű hivatkozásban tévesen hozzák összefüggésbe az írországi eredetű Szent Patrik napi hagyományokkal. Ott ugyanis nem a négylevelű lóhere szerepel az emlékekben, hanem a háromlevelű lóheréről szól a legenda. Szent Patrik állítólag ennek a növénynek a segítségével próbálta megértetni a pogányokkal a Szentháromság lényegét.)

A jó szerencsét bevonzó és a baj elkerülését segítő “tulajdonsága” miatt még a közeli múltban is államilag elismert szerepkörben jelent meg a különféle bányászjelvényeken és kitűzőkön.

Tudományos egyértelműséggel tehát nem bizonyítható, de joggal feltételezhető, hogy a négylevelű lóhere sajátságos “szerencsehozóságát” a kereszttel való hasonlóságának köszönheti, mert ez a jel, mármint a kereszt,  évezredek óta ehhez a szerencse fogalomkörhöz kapcsolódik.

Szerencsepatkó

Ennél a szerencsét hozó tárgynál már könnyebb az összefüggés megtalálása.
A ló már a régi korokban is varázserővel felruházott állat volt.
Különösen nagy baj elkerüléséhez szinte mindig lovat áldoztak, hogy kivívják az ártó hatalmak kegyelmét és maguk köré gyűjtsék Fortuna erejét.
Erre számos eposzban és mondában találhatunk példát.

Nomád népek a kunyhóikat és házaikat védték a kószáló rossz szellemektől, a bejáratokhoz és az ajtók fölé erősített ló csontokkal és ló koponyákkal. Az áldozatok bemutatásának és ló koponyák kiakasztásának kora ugyan idővel lejárt, de az emberek nem akarták feladni az ezekhez kapcsolódó “jól bevált” évezredes védelmet.
A ló koponya helyett más, a lóhoz közvetlenül kapcsolódó tárgyakat kezdtek kiakasztani otthonaikban.

Bár a lovak patáját az ősi egyiptomiak sásból készült fonadékkal, a szkíták különféle fémlemezekkel, a rómaiak saru alakú vastalpakkal “lószandállal”is védték, de a maira hasonlító formájú patkók elterjedését a gallokhoz kötik, idejét pedig a 10. század környékére teszik.

Ezeknek a tényeknek alapján feltételezhető, hogy a lópatkó kiakasztása a szerencse megőrzésének céljából valamikor a 11-12. századtól nevezhető általánosnak.
Ebben a korban már elterjedten használták minden társadalmi rétegben a szegezett patkót és bárki könnyedén hozzáférhetett.

A patkó alapanyaga, a vas, már önmagában is hatásos védelmet biztosított mindenféle gonosz erővel szemben.
Szarv alakú formája szintén védelmezően hatott birtokosára.

Az eredeti funkció tehát megmaradt, de hordozója átalakult.

Nem kellett elpusztítani a lovat, hogy megóvja áldozóját a bajtól, és koponyáját sem kellett az ajtófélfához kötözni.
Elég volt erre egy patkó a falon, persze szigorúan U betű formában rögzítve, mert lefelé fordulva elfolyna a szerencse…

Szerencsét hozó kéményseprő

Nos, ez a leginkább összekuszált történet a háromból.
Azt, hogy pontosan mióta hoz szerencsét a kéményseprő látványa, senki sem tudja.
Igazából még azt sem lehet tudni pontosan, hogy miért alakult ki ez a hiedelem.
Csak az a biztos, hogy létezik.

Feltevések persze vannak, és bármelyik igaz lehet, vagy akár egyik sem.

3 különböző elképzelés tartja magát:

1. – Vannak akik egészen a római korig visszanyúlnak a talány vélt megfejtéséhez.
A rómaiaknál a családi védőszellem a tűzhelyben lakott és sokan gondolják úgy, hogy ez a misztérium az oka a tűzhely tisztító, a kéményseprő respektjének.
Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a rómaiaknál meglehetősen nehéz volt olyan dolgot találni, aminek ne lett volna legalább egy istene, félistene vagy szelleme.

2. – Vannak akik a sztyeppei vagy más nomád népek sámánjaival kapcsolatos összefüggést vélnek felfedezni, aminek a mai korban megjelenő lenyomata mindenki számára jól ismert, csak persze más néven.

Ő a Mikulás.

Ahogy anno a sámánok a sátrak füstnyílásain és a jurták tündökein keresztül közlekedtek a valós világ és szellemvilág között, úgy közlekedik a Mikulás is a kéményeken keresztül, hogy ajándékok formájában kösse össze kívánságainkat a valósággal.

Aki pedig ezt a folyosót tisztán tartja az bizony jelentősen hozzájárul a szerencsénkhez, álmaink beteljesüléséhez.
És vajon ki ez a valaki?
Hát persze, hogy a kéményseprő.
Jól hangzik és van benne logika, így akár ez is lehet az ok.

3. – Egy harmadik elmélet szerint viszont azért alakult ki ez a babona, mert a “szerencsehozás” valóságos alapokon nyugodott.
Az ókortól kezdve az emberek mind nagyobb része települt sűrűbben lakott területekre, falvakba és városokba.

Az akkori építészet jelentős alapanyaga volt a fa és más, hasonlóan gyúlékony anyag.
A történelemben is számos nagy tűzvészről hallhattunk, amelyek akár teljes városokat változtattak hamuvá.

Ha egy ilyen sűrűbben lakott településen valahol tűz keletkezett és valaki tűzoltókat pillantott meg, joggal reménykedhetett abban, hogy a tűzoltók megakadályozzák a lángok terjedését, és így az ő házát már nem fogják elérni a lángok.
(Már az ókorban is voltak tűzoltók.)

A tűz megfékezése illetve megelőzése kapcsán a tűzoltót a kéményseprőtől csak egy hajszál választja el.
Az asszociáció ilyen jellegű megjelenése jól értelmezhető.
Ezt a verziót erősíti az a tény is, hogy a kormos kéményseprőkhöz semmilyen negatív képzet sem társul.

És, hogy miért kell a gombunkat megfogni vagy megtekerni ahhoz, hogy egy kéményseprőt megpillantva teljes legyen a szerencsénk?
Hát pont ugyanazért, amiért az újévi malac farkát…

Forrás:mosthallottam.hu