CÍM: 1077 Budapest, Hevesi Sándor tér 4., Központi telefon: 341-3849, Jegypénztár: Telefon: +36 1 322 0014, Nyitvatartás: H-V: 11.00-19.00 óra között

A Pesti Magyar Színház (röviden: Magyar Színház, 1840–2000 között Nemzeti Színház) állami fenntartású közintézmény, ami 1966 óta a Hevesi Sándor tér 4. szám alatt működik.

1837. augusztus 22-én nyílt meg a mai Astoriánál, a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán, majd amikor az intézmény Pest vármegyétől az állam tulajdonába került, a társulat neve Nemzeti Színházra változott. 1840. augusztus 8-án már így nyitotta meg kapuit és mutatta be Erkel Ferenc első operáját. Negyven évvel később az opera ágazat külön épületbe, az Operaházba költözött. Működését hosszú időn keresztül számos vihar kísérte.

2000. szeptember 1-jén nevezték át újra, az „új Nemzeti Színház” építésekor. Ekkortól az intézmény Pesti Magyar, vagy röviden Magyar Színház néven működik tovább az alapító okirat módosításával, változatlanul a – több „költözés” után, akkor már 34 éve ideiglenesen kapott – Hevesi Sándor téri épületben és bár társulata továbbra is a „régi Nemzeti Színház” hagyományain nevelkedő és azt őrző színészekből állt, művészi feladatainak megfogalmazása pedig nem változott, helyzete sok küzdelemre, vitára adott okot.] Jól tükrözi ezt az is, hogy a 2012-ben kialakított minősítési rendszerben a státusa az egyetlen minisztériumi fenntartású „nem nemzeti” színház lett.

A 2010-es években előbb az ifjúsági és családi irányba nyitott, a 2015/2016-os évadtól kezdődően pedig a színház fontos eleme a számos, társadalmi felelősségvállalást segítő, az arra figyelmet felhívó program.

A színház

A színház Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című előjátékával, majd Eduard von Schenk Belizár című szomorújátékával nyitott. Első igazgatója Bajza József volt. A színház Pesten az első, az országban a negyedik magyar nyelvű színházként nyitott (Kolozsvár, Miskolc és Balatonfüred után), miközben a városban 1812 óta már működött egy 3200 fő befogadóképességű német nyelvű teátrum. A színházban operát és drámát egyaránt játszottak. Az 1840. évi országgyűlés döntése alapján a Pesti Magyar Színház a Nemzeti Színház nevet kapta, s vármegyeiből állami kezelésbe került az intézmény.

Története

Előzmények

Európa-szerte a nemzeti nyelvű reneszánsz dráma megjelenésével a 16. századtól sorban indultak kezdeményezések nemzeti színházak megnyitására.

Mária Terézia rendeletei értelmében a játékszínek – színházépületek – felépítése az egyes városok érdeke és feladat volt, ahogy az előadások engedélyezésének joga is. A vándortársulatok által fizetett bérleti díjakból befolyt összegek a városok különféle szociális intézményeinek támogatására szolgált. Ezen városi vagy uralkodói tőkéből épített színházak nyelve a német volt, amik mellett a magyar, kezdetben nemesi színtársulatok a nemzeti öntudatra ébredés kísérőjelenségeként jöttek létre, mint a nemzeti nyelv és eszme apostolai.

A 18. század végétől egyre több tanulmányban, hírlapi cikkben, röpiratban foglalkoztak a magyar játékszín, vagyis az állandó épülettel rendelkező és társulattal játszó magyar nyelvű színházházak kérdéskörével, azon belül is kiemelt jelentőséget szánva egy, első magyar játékszín létesítésének Pest-Budán (ami csak 1848-ban lett Magyarország fővárosa). Az akkor még a Habsburg Birodalom részeként létező magyarországi színészet kétnyelvűségének következtében külön utakat járt a német, illetve a magyar színjátszás és színházépítkezés. A magyar színészet és színház ügye a kezdetektől összefonódott a Magyar Tudós Társaság, a nyelvművelés és a nemzetiség ügyével és így pártfogója az európai színháztörténetben szinte egyedülálló módon maga az országgyűlés volt. Már megalapításának nehézségei is az ebből adódó szervezeti, ideológiai és anyagi konzekvenciákból adódtak.

A magyar játékszín ügye az országgyűlésben először 1807-ben került szóba, a magyar nyelv előmozdítását célzó bizottság munkájában. Már az 1810-es évek közepétől tervezték Pesten magyar színház felépítését. Kultsár István, a Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztője, a magyar színházügy lelkes támogatója vásárolt is egy telket a Szép utcánál. 1825-ben azonban az országgyűlésben még mindig csak felirat formájában tiltakoztak a vándorló magyar színészet helyzete ellen. 1831 augusztusában Pest vármegye közgyűlésén hozták létre azt a nemzeti nyelv és színház ügyében megalakított választmányt, amelynek a felkérésére Széchenyi megírta röpiratát. Ekkorra már három magyar színház is felépült – Kolozsvárott (1821, Farkas utcai színház), Miskolcon (1823) és Balatonfüreden (1831) –, az országgyűlés ezek tapasztalatait szerette volna a pesti játékszín építésénél felhasználni.

Az 1830-as évek elejére a rohamosan fejlődő, polgárosodó Pesten, ami ekkorra már a magyar kulturális és közélet központja volt, a színház felépítésének és az állandó színtársulat kibontakozása az önkéntes adományok, gyűjtések sikertelensége és a (francia, német udvari színházakból kinőtt nemzeti színházak) legfőbb biztosítékul szolgáló uralkodói támogatás lehetetlensége (az ilyen színházak határozott nemzeti és önálló nyelvművelő feladata és törekvései) miatt labilissá vált, a városi tőkéből épített és tisztán tőkés vállalkozásként funkcionáló színházak pedig magas bérleti díjaik miatt elérhetetlenné. Két további lehetőség körvonalazódott. Az egyik a részvénytársasági alapon történő építkezés, mint a jogilag és szervezetileg legegyértelműbb vállalkozás. Ennek az eszméjét vetette fel és körvonalazta Széchenyi 1832-ben megjelent művében. A másik az országosan, a törvényhatóságokra kivetendő subsidium lehetősége volt. 1834–1835-től ez kezdett Széchenyi módosított Duna-parti színháztervévé és reális lehetőséggé válni.

1835-re Pesten három magyar színház terve bontakozott ki. A Széchenyi által képviselt magyar Nemzeti Színházé (francia minták alapján, magyar építésszel, így előbb Pollack Mihály, majd) Hild József tervei alapján, a későbbi Magyar Tudományos Akadémia székházánál, ami terv 1836. április 4-én az országgyűlésen egy szavazat híján elbukott; Pest vármegye ideiglenes színházáé, ami 1936-ban már épült a Hatvani-kapun kívül a Kerepesi úton, a Grassalkovich Antal herceg által adományozott telken és Pest városának Magyar Színházáé, szintén a Duna-parti telken, amit saját költségén is hajlandó lett volna felépíttetni és a már fennálló német színházhoz hasonlóan városi színház lett volna, melynek igazgatása és jövedelmei a várost illették volna meg. Ezekből Pest vármegye színházát nyitották meg 1837. augusztus 22-én.

A Pesti Magyar és Nemzeti Színház

A Rákóczi úton

Már az 1800-as évek elején felmerült az igény egy magyar játéknyelvű színházi intézmény létrehozására. A színház alapítását sokat sürgették, többek közt Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és Katona József is. Széchenyi István részvénytársasági alapon egy nagyszabású színházépületet képzelt el a pesti Duna-parton. 1831-től[97] Földváry Gábor, Pest vármegye alispánja vette kezébe az ügyet, aki Grassalkovich Antaltól kért és kapott építési telket az akkori Kerepesi út és Országút, azaz a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán, a mai - 1991-ben épült - East-West Business Center irodaházának helyén. Ezt az épületet, tekintettel a Duna-parti tervekre és a terület akkori külvárosi jellegére, már az építésekor ideiglenes színháznak szánták, ám az adományozólevélben kikötötték, hogy amikor a „nagyobb színház felállíttatik, kevés változtatással akár konzervatóriumnak, akár pedig más színészeti használatnak szolgálhasson és azon nagyobb színháznak kiegészítő része légyen”, különben az adomány visszaszáll a családra. Még 1843-ban – amikorra a Pesti Magyar Színház már mint Nemzeti Színház játszott – is ez volt a terv, ezért kérvényezték, hogy a Pesti Városi Német Színházat bérbe vehessék ideálisabb méretei és elhelyezkedése miatt, ám erre nem kaptak engedélyt. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor 1859-ben vita támadt a telek helyét és hasznosítását illetően. A Pest városi tanács nem ismerte el ez ügyben a Nemzeti Színház igazgatóságának illetékességét, mert az 1839/40. évi XLIV. törvénycikk 3. §-a szerint a felügyeleti jog a helytartótanácsot illette meg. Az pedig, az 1864. június 2-án kelt jelentésében előadta, hogy a Nemzeti Színház céljaira adományozott telek érintetlenül áll, mert ez a telek a Zrínyi és Béla utcák közötti Duna-parton van, míg a Duna-gőzhajózási társaságnak 1856. december 19-én a Béla és Arany János utcák közötti területet adta el, a Tudományos Akadémiának pedig az Arany János és Széchenyi utcák közötti részt engedte át, amely 1835-ben, a színházi telek kijelölésekor még a Duna medréhez tartoztak s csupán a későbbi rakpartépítéssel váltak használhatókká. Továbbá a Pest városi tanács 1860. augusztus 8-án kénytelen volt azt jelenteni, hogy a Lánchíd előtti térre vonatkozó szabályozási terv következtében a telek nem használható fel többé színházépítésre. Az ezt követő tárgyalások azt az eredményt hozták, hogy Pest városa dunaparti telkeiből az eredetileg megállapodott 600 helyett végül 896 négyszögölnyit engedett át és 1869. április 2-án a Nemzeti Színház kívánságára árverés útján értékesített 403 293 forintért a Thonet testvéreknek. A befolyt pénzből a színház igazgatósága kölcsönt vett föl és megvásárolta a színház mellett fekvő Westermayer-féle saroktelket. A Nemzeti Színház új elhelyezésére az első tervet Szumrák Pál pest­városi főmérnök készítette. Ebben a Nemzeti Színházat és Operaházat még együtt képzelték el s az új színház helyéül a Dohány utca, Rákóczi út és Károly király út között fekvő házak és szálloda lerombolása által nyerendő területet jelölte meg – Párizs város példájára hivatkozva, ahol az új operaház számára szintén számos házat kellett kisajátítani és lerombolni –, ami legfeljebb másfél millió forint költséget jelentett volna. A pestvárosi tanács pártolta a tervet s 1868. szeptember 22-én felterjesztette a miniszterelnökhöz. Ez azonban mégsem valósult meg, mert időközben az a felfogás jutott érvényre, hogy a drámai és operai művészetet külön kell választani és az utóbbi számára külön színházat kell építeni. 1873. július 16-án a Pest-városi közgyűlés beleegyezésével az eladott Duna-parti telekért kapott vételárét megvették azt a Hermina téri telket, melyet Pest városa 1872. január 24-én még az oda építendő Népszínház javára ajándékozott és az így, a kapott pénzből az új Nagykörúton kapott újabb ingyen telken épült föl. Így végül a város 1834. évi telekadománya által nem a drámai színjátszás, hanem az opera jutott állandó hajlékhoz.

A Pesti Magyar Színház alapkövét 1835-ben rakták le, s 1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuit a teátrum. A nyitóelőadáson Vörösmarty Mihály Árpád ébredése előjátékát és Eduard von Schenk Belizár című drámáját mutatták be.

Mivel a leendő színház működtetésének előkészítéseként 1837 áprilisában meghirdetett pályázat a színház bérletére viszonylag későn történt, ezért - noha határidejét június 14-ig kitolták, - eredménytelenül zárult. Így a vármegye színházi bizottsága részvénytársaság alapítását határozta el, mellyel három évre átadta a részvénytársaságnak az új színház igazgatását. A megoldás tehát átmeneti. A részvénytársasági forma a pártolás koncentrálását célozta: eleve csak morális osztalékot ígértek, s csupán a tőke visszafizetését szavatolták (az esetleges nyereséget is a színház javára fordították volna). Igazgatót csak a július 26–27-én, a részvénytársaság igazgatóválasztmányának ülésen választottak, Bajza József személyében, aki mellé Mátray–Róthkrepf Gábort rendelték zenei vezetőnek. Az igazgatót erősen alárendelték a választmánynak: a színészekre nem, csak a technikai személyzetre terjedt ki személyzeti jogköre, s a havi repertoár és elszámolás ügyében is a választmánynak tartozott felelősséggel, annak valamennyi határozatának végrehajtójaként. E felemás megoldással egy folyamatos konfliktusforrás jött létre a gazdasági-adminisztratív megyei vezetés és a művészeti igazgatás között, elsősorban a műsorpolitika és a színészszerződtetések területén. Minthogy a főbb szerződtetések ügyében már a július 4-i igazgatóválasztmányi ülés intézkedett, Bajza kész társulatot kapott – igaz, a budai Várszínházban már nagyjában-egészében kiformálódott az az együttes, amelynek névsorát legfeljebb egy-két névvel lehetett volna a vándortársulatokból megerősíteni. Az új színházépület, méreteit és befogadóképességét tekintve - Novák Dániel építésznek, 1837 nyarán közölt sorozata alapján, - a főbb európai színházakéval nemzetközi összehasonlításban közepesnek volt tekinthető ugyan, de minden téren jóval felülmúlta az addig, magyar színtársulatok számára emelt épületeket. Mivelhogy a bérletrendszer bonyolultabb, nehézkesebb és 70–100%-kal drágább lett, illetve teljesen hiányzott a havi bérletezés jól bevált gyakorlata, s ráadásul megvonták az alacsonyabb rangú kormányszéki tisztviselők 50%-os kedvezményét, a színház elvesztette a budai Várszínházban kialakult törzsközönségét, akik pedig erejükhöz mérten az építkezést is támogatták. Más körülmények is sújtották ezt a közönségréteget. Zömük ugyanis Budán lakott, hivatalához közel; a Pest (akkori) külvárosában lévő új színház éppoly távoli, s télen a hajóhíd szétszedése után ugyanolyan nehezen megközelíthető volt számukra, mint korábban a Várszínház a pesti közönségnek. Sőt, a főrangúak megtartották páholyaikat a Német Színházban is, és amíg igen kevés kivétellel ők maguk többnyire odajártak (főleg operaelőadásokra), a Pesti Magyar Színházba gyakran személyzetüket küldték. Így tehát megismétlődött az a Kolozsvárott már másfél évtizeddel korábban tapasztalt és csődöt is mondott gyakorlat, amely a színházépítés, a működtetés és a törzsközönség funkcióját és terheit ugyanarra a szűk társadalmi rétegre kívánta hárítani. A színházpolitikai elképzelések az intézményen belül, a választmány és az igazgató ellentétei az opera körüli vitákban, az ún. operaháborúban éleződtek ki. Mátray-Róthkrepf Gábor zenei vezető a választmánynak tett javaslatában érett, begyakorlott, magyar származású vagy anyanyelvű, külföldön szereplő énekesek megnyerését tartotta kézenfekvő megoldásnak. 1838-ban, Rosty Albert és Erkel Ferenc megbízási, illetve szerződési feltételei – az amúgy is korlátozott igazgatói feladatkör további szűkítésével – Bajza lemondásához vezetett. Ez után 1840-ig, a választmány tagjai látták el a konkrét igazgatási feladatokat is, rendszerint néhány hónapig, utána beleunva-belefáradva, vagy hivatali, gazdálkodási teendőik után látva. Bajzát Szentkirályi Móric, Ilkey Sándor, gr. Ráday Gedeon, Nyáry Pál, majd ismét Ilkey követte az igazgatói székben.

 

Átépítése után a Nemzeti Színház első épülete és hozzáépült bérháza, képeslap (1900)

A színház 1840-ben a vármegyétől az állam tulajdonába került, és akkor kapta a Nemzeti Színház nevet. E megnevezés első ízben 1840. augusztus 8-án jelent meg a színlapon, Erkel Ferenc első operájának, a Báthory Máriának ősbemutatóján. Ezt megelőzően, 1840. május 12-én született meg a pozsonyi országgyűlés munkájának eredményeképpen az 1840: XLIV. tc., amely szerint: „A Pesten most fennálló, a törvényhatóságok által gyűjtött szabad ajánlatokból felépült magyar színház, ... mint nemzeti tulajdon országos pártolás alá vétetik...”. A játékszínt nemzetivé emelő határozat végrehajtása, azaz a színház tényleges átadása országos kezelésbe egészen 1843-ig elhúzódott.[ Az elkövetkezendő években kialakult a Nemzeti Színház törzsközönsége, rögzültek a színházlátogatási szokások és a közönség jelenlétét egyre inkább műveltségi, művészi tényezők befolyásolták. A szabadságharc és az abszolutizmus viszontagságos éveiből kevés adat maradt az utókorra, az azonban biztosan elmondható, hogy 1848 november–decemberében a színház történetének egyik legfényesebb korszaka volt. Azért válhatott népszínházzá, mert a kedvezőre fordult külső események színvonalára tudta emelni a belső tényezőket is, így az új, már a forradalom után született eredeti darabok sikere előadásról előadásra emelkedett, de nem tartott sokáig. Fellendülés csak az 1870-es évektől következett be, mely korszakot Podmaniczky Frigyes – a színház akkori intendánsa – „aranykor”-nak nevezett el: a drámai szakon előbb Szigligeti Ede – 1873-tól 1878-as haláláig – és Paulay Ede másfél évtizedes – 1878-tól 1894-ig – igazgatóságának éveit, az operai ágazatban az Erkel család, Ferenc, majd Sándor irányítása alatt eltelt időszakot. Ekkor a társulat nem csak Pesten, hanem Budán is játszott a Várszínházban. Bár a technikai és műszaki adottságok és így a műsor is a két színházban megegyezett, de az állandó díszletszállítás legalább olyan nehézségeket okozott, mint a társulat rendszeres átjárása a Duna másik oldalára. Mégis, egy sokáig „megbonthatatlan” szerződés miatt a Nemzeti Színház még évtizedeken át szolgáltatott műsort a budaiaknak.

1875-ben megépült a Népszínház, melynek egy megkötött szerződés értelmében átadtak játszásra minden (abban a korban igen népszerű) népszínművet. Podmaniczky ez után nem sokkal így fogalmazott: „...nemzeti drámai színházunk van, mely nem szorul sem cigányzenére, sem korcsmai dalokra, sem zsiványhistóriákra, hogy létjogát bebizonyítsa s fennmaradhatását biztosítsa.” Hogy kielégítsék az igényeket, amíg a két tagozat (dráma, opera) egy egységként működött, a Várszínház-beli szerepléseket is beleértve, a Nemzeti Színház általában 180–185 előadást teljesített évadonként. Ez az előadásszám általában kilencven különböző darabból állt össze. 1884. június 30-án búcsúzott el egymástól a két tagozat, ugyanis ekkor volt itt az utolsó operaelőadás, ettől kezdve az operák az 1884. szeptember 27-én megnyílt Operaházban kerültek színre. Ezek következtében megváltozott a műsorrend: az addigi évi száznyolcvan prózai előadás helyett attól kezdve évi kétszázhatvan előadást kellett adniuk, mely terhen Paulay műsoralkotó és együttesépítő munkája segítette át a társulatot. 1894-ben bekövetkezett haláláig a Nemzeti Színház egész Európában elismert magas művészi színvonalat ért el. Ám nemcsak az ő elvesztése sújtotta a színházat. 1896-ra megépült a Vígszínház, amelyik épp a legsikeresebben működő színjátéktípusokat, a vígjáték és a bohózat műfajú előadások nézőit „vitte el”, így valamiképpen pótolni kellett az elmaradt közönséget. Azután gyors egymásutánban a Magyar Színház (1897), majd a Király Színház (1903) is megnyitott. 1901–1903 között Beöthy László igazgatása alatt a francia, a következő hat évben, Somló Sándor igazgatósága idején a magyar drámákkal is próbálkoztak.

 

Tőry Emil és Pogány Móric meg nem valósult nyertes pályaműve a Múzeum körút és Rákóczi út sarkán

Eközben azonban a Nemzeti Színház épületének szerkezetei és műszaki megoldásai felett is eljárt lassan az idő. Bár Szkalnitzky Antal tervei alapján 1875-ben a homlokzatát teljesen átépítették, új díszletraktár került a Múzeum körútra néző oldalra és egy bérházat is csatoltak hozzá, egyre többen sürgették egy új épület megépítésének fontosságát.

Hetvenegy év működés után, 1908-ban zárták be a Nemzeti Színház első, de eleve ideiglenesnek szánt épületét, amelyet 1913–1914-ben végleg lebontottak, hogy egy új, modernebb és nagyobb épületkomplexum (színház, bérház, raktárak és műhelyek) épüljön a helyére.

A József körútnál

 

A 20. század elején az 1965. április 23-án felrobbantott Nemzeti Színház (Blaha Lujza tér)

Az ország első színháza az 1875-ben épített, nagyobb és díszesebb, fővárosi fenntartású Népszínházba költözött át, bérlőként. Az 1911–1913 között tartott sikeres tervpályázat után, hogy önálló, saját épületbe költözzön a korábbi Grassalkovich-féle telek területén, előbb az első világháború, majd a gazdasági világválság miatt meghiúsult. Ezt követően egy újabb, az úgynevezett Horthy Miklós-Fórum vagy csak Fórum terv a második világháborúig elhúzódott, utána pedig már ez sem valósult meg. A Népszínház épületét 1944-ben súlyos találat érte. A felújítási munkálatok több évig eltartottak, végül 1948–1950 között az állam és a Nemzeti Színház tulajdonába került.

A Népszínházi Bizottmány és a Nemzeti Színház között kötött szerződésben biztosították a főváros anyagi érdekeit és azt is, hogy a Nemzeti a népies színművek játszását rendszeres gyakorlattá teszi műsorában.

 

Bajor Gizi Molnár Ferenc: Úri divat c-ű színdarabjának főszerepében; Ambrus igazgatásának kezdetén

1908 és 1917 között Tóth Imre volt a Nemzeti Színház igazgatója – akit 1876-ban Szigligeti Ede szerződtette a és 1893-ban Paulay Ede nevezte ki rendezővé, és aki ezt a munkakörét a Paulay halálát követő zavarosabb évek során mindvégig megtartotta. Rögtön igazgatása elején egy olyan társulatot, amely épp a régi Nemzeti Színház intim nézőteréhez és finom hatások közvetítésére kiválóan alkalmas színpadjához volt szokva, kellett csupán a nyári időszak néhány hete alatt beállítania egy eredetileg zenés műveknek szánt színpadra, egy sokkal nagyobb nézőtér elé, ráadásul úgy, hogy a modern dráma és a modern színjátszás éppen abban az időben a „legintimebb hatásokat” kereste. Ezért új stílust kellett teremtenie új beszédtechnikát, gesztusokat és legfőképpen egy új műsort – Hevesi Sándorral megerősítve a társulatot. Ezután szervezőkészségével sikerült még két egymást követő nehéz időszakon is keresztül vinnie a társulatot: az első világháború alatti megritkított műsorú apatikus hangulatú, de költekező közönségű korszakán, és az azt követő őszirózsás forradalom zavargásain – Rédey Tivadar is az egyik legkiválóbb igazgatóként említette. Sorozatosan mutatott be olyan műveket, amelyek megnyerték a közönség tetszését, és a későbbi irodalmi igényeknek is megfeleltek. Nagyjából két műsorréteg képviseltette magát: a népdráma, népszínmű jellegű és a történelmi darabok. Rendelkezésére készítettek fényképeket a régi Nemzeti bontásáról. Igazgatása alatt azonban nem járt sikerrel elhelyezési és személyi nehézségek miatt, hiába tett több kísérletet a színház addigi iratgyűjteményének „visszaszerzésére” a lebontott és újjáépítendő épületből. Eközben 1912–1917 között Bánffy Miklós pedig az állami színházak – a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház – élére került intendánsi jogkörrel. Ambrus Zoltán igazgatói pályája jól kezdődött. Bajor Gizi fölfedezése mellett – azaz hogy az elődje által szerződtetett, akkor még pályakezdő művésznőre főszerepeket osztott – vonzó kortárs szerzők, mint: Lengyel Menyhért, Bánffy Miklós, Szomory Dezső, Herczeg Ferenc és Hevesi Sándor színjátékát a színház legjobb erőinek tolmácsolásában tűzte műsorra és – kihasználva az első világháború színházi konjunktúráját – en suite-szerűen illesztett a repertoárba. Azonban hamarosan a politikai helyzet kereszttüzébe került. 1919 után, a Magyar Tanácsköztársaság időszakában erősen korlátozták működését, majd mandátuma lejártával – nem kielégítő teljesítményére hivatkozva – le is váltották.

1922–1932 között Hevesi Sándor vette kézbe a Nemzeti Színház irányítását. Még 1902-ben Beöthy László szerződtette először, rendezőként, ám ekkor még nem nézték jó szemmel színházi reformelveit, amivel később mégis áttörést és nagy sikereket ért el. Amikor átvette a színház igazgatását, anyagi tekintetben minden rendben ment, így a hivatal nem nagyon avatkozott a színház életébe és már egy erős koncepcióval is rendelkezett. Számára „a színház a tisztán kiejtett beszéd temploma”. Beavatásakor beszédében elmondta, hogy szerinte a Nemzeti Színház elsősorban irodalmi intézmény, amelynek célja felszínen tartani a magyar klasszikusokat úgy, hogy ha az mozgató eleme a nemzeti életnek. Már ekkor fontosnak tartott egy kísérheti színpadot, amihez az Urániát tartotta megfelelőnek. Kijelentette továbbá, hogy a lerombolt Nemzeti Színház helyébe újat kell fölépíteni. Sikerét problémamegoldó képességének, merész színpadi újításainak, színi kultúrát terjesztő küldetéstudatának köszönhette, de a diplomáciai érzéknek hiányát szenvedte és – politikától sem mentes – dramaturgiai átiratai is nagy vitákat keltettek, így mind több ellensége is akadt. Mint igazgató sok új magyar drámaírót hozott a Nemzeti Színházhoz, például Csathó Kálmánt, Móricz Zsigmondot, Zilahy Lajost, és a régieket is újabb drámák megírására sarkallta, így Herczeg Ferenc sok régebbi művét felújította, és újak megírására is ösztönözte. Személyes felfedezettje volt a később szcenáriumíróként is világhírt szerzett Lengyel Menyhért. Mindeközben Ibsent, Molière és Shakespeare-t is új magasságokba emelte (nekik szentelt ciklusokat szervezett) az ország első színházának színpadán. Az 1920-as években újra napirendre került minisztériumi szinten a Nemzeti Színház saját épületének építési ügye, ám ekkor már nem a korábbi, Múzeum körúti telken – amit, mivel a környezete már beépült eddigre, kamaraszínházként hasznosítottak volna – az új helyszín viszont csak az 1930-as évekre körvonalazódott. Hevesi Sándor e közben 1924-ben elérte, hogy az Andrássy út 69. szám alatt negyedik állami színházként nyíljon meg a Nemzeti Színház kamaraszínháza az intimebb előadásokhoz – ennek anyagi vonzatai miatt azonban a Városi Színház bérletét még az év novemberében felmondta a minisztérium. A harmincas évek elejére tetőző nagy gazdasági válság okozta színházi dekonjunktúra viszont jelentős előadásszám-csökkenéshez vezetett, ráadásul támogatója, Klebelsberg Kuno miniszter halálával véget ért korszak után az igazgató távozását Hóman Bálint pecsételte meg, és – bár a nemzetközi szakma kiállt mellette, – korlátozása elől a Magyar Színházhoz szerződött.

Ezután mindössze egyetlen évadban (1932–1933) Márkus László, majd kormánybiztosi minőségben Voinovich Géza két évadon át (1933–1935) követte őt a színház vezetői székben. Utóbbi, az 1934—35. évad második felében megállapodást kötött, hogy a Népszava egy-egy előadását szervezzen a Nemzeti Színházban a munkásság részére vasárnap délelőttönként matiné jelleggel, fix ezer forintos összeggel. Ez a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kultúrpropaganda osztályának – amely a Népszava könyvkereskedésben (VII. Erzsébet körút 35. szám alatt) működött – igazgatójával, Haáz Kálmánnal kötött egyezség öt ilyen úgynevezett „munkáselőadást” eredményezett.

 

Bajor Gizi 1937-ben dr. Németh Antal mellett a Nemzeti Színház centenáris díszebédjén a Gellért Szálló kis szalonjában.

1935 májusában, miután Hóman Bálintnak nem sikerült megegyezésre jutnia a színházban végrehajtandó változtatásokról, a kultuszminiszter Vojnovich Gézát saját kérelmére felmentette a kormánybiztosi megbízatása alól és a Nemzeti Színház új igazgatójává dr. Németh Antalt, a rádió dramaturg-rendezőjét nevezte ki három évre, ám aki végül 1944-ig vezette a társulatot. A magyar klasszikusokat külföldi viszonylatban is népszerűsítette – például Az ember tragédiáját és a Csongort vendégjátékok alkalmával Bécsben, Berlinben, Hamburgban, Frankfurtban és Szófiában mutatta be a társulat. A klasszikusok felújításán és akorabeli külföldi (bolgár, dán, észt, finn, kínai, horvát) szerzők megszólaltatásán túl színpadra állították Németh László, Tamási Áron, Illés Endre, Kodolányi János, Márai Sándor, Zilahy Lajos műveit. Igazgatása alatt a Keresztényszocialista Egyesületek Országos Szövetsége által rendeltekkel megkétszerezve rendszeressé tette a munkásság számára rendezett matinékat, a vasárnap délelőtti rendkívüli előadásokat. Az 1930-as évek második felében megindult a versengés a munkásság megnyeréséért mind a kormányzat, mind a más szociális mozgalmak, szociáldemokrata kezdeményezések és a keresztényszocialista akciók között. Ennek következtében egyre nagyobb nyomással akarták elérni a munkás jegyek árának nagy arányú csökkentését, ami eközben az ellenőrizetlen értékesítésekkel már nem csak a megcélzott rétegek számára vált elérhetővé, ezzel megkárosítva a színházat. Ezek az olcsó előadások, tekintettel a Nemzeti Színház évi, nagy munkateljesítményére és a színészek túlfoglalkoztatott voltára, komoly megterhelést jelentettek, hiszen gyakran előfordult, hogy egy-egy művész vasárnaponként kétszer, sőt háromszor is szerepelt, délelőtt, délután és este. Nemcsak a művészeknek, de a műszaki személyzetnek is elvette ez pihenőjét, noha a hét végén tartott premierek, a szombat délután tartott saját ifjúsági előadások után mindenképpen megérdemeltek volna pár nyugodt órát. Továbbá évente legalább 6—7 színművészeti akadémiai vizsgaelőadás részére is rendelkezésre kellett bocsátani a színpadot, technikai berendezését és műszaki személyzetét. Így 1939 őszén a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a 10 nemzeti színházi munkáselőadás megszervezésével Novágh Gyula népművelési igazgatót bízta meg, akivel Németh megállapodott arról, hogy a Magyar Művelődés Háza néven a Népművelési Bizottság kezelésébe kiadott Városi Színházba rendezzék meg a munkáselőadásokat – hiszen a fővárosnak már régóta állandó problémát okozott megfelelő hasznosítása és a nézőtér nagy befogadóképességére (2206 ülőhely) tényleges lehetőséget biztosított filléres alapon színházi előadásokra. Még ha színpada szcenikai szempontból jelentékenyen korlátozottabb volt a Nemzeti színpadáénál és így nem tudtak minden előadást átvinni – 1944-ig összesen 203 munkáselőadást tartott a Nemzeti Színház a Magyar Művelődés Házában és 9 munkásmatinét a Népszínház épületében –, de az igazgató ezt alapul véve 1940-ben egy ötéves belső színházfejlesztési tervet dolgozott ki. Ez az évi ötvenre emelt munkáselőadások bevételéből 10 új tag szerződtetését, illetve bevált segédszínészeknek e státusból epizódszínészi státusba való áthelyezését, jelesebb epizódszínészeknek rendes tagként való szerződtetését tette lehetővé. Neves vezető színészekkel gazdagon rendelkezett a színház, de az új erők fejlesztésére a kis létszámú színészgárdával dolgozó Nemzeti Kamara Színháznál (Andrássy úti Színház) egyáltalában nem, a Népszínház épületében pedig csak ritkán nyílt lehetőség. Ezért egy új épület szükségességét helyezte kilátásba, azonban ennek megvalósítására már nem volt lehetősége. Az 1930-as évek második felében körvonalazódni látszott a Nemzeti Színház új helyszíne, az úgynevezett Fórum kialakítási terve alapján. 1937-ben a főváros fel is ajánlott ingyen az Erzsébet téren egy telket, azonban a városrendezési és építkezési viták 1943-ig elhúzódtak. 1944 nyarán Németh Antalt eltávolították a színház éléről – a háború utáni tíz évben (főképpen Major Tamás haragjától üldözve, amit később mélyen megbánt) teljesen mellőzött lett pályáján.

1944 júliusában Kovách Aladár író-dramaturgot nevezte ki Mester Miklós kultuszminiszter. Kovách Németh mellett a Nemzeti Színház dramaturgja lett, és 1938-tól kezdve mindegyik munkáját a direktor állította a Nemzeti Színház színpadára. Azonban októberben súlyosan megbetegedett és szanatóriumba vonult. Az új igazgató kinevezéséig Uray Tivadar vezetésével háromtagú művészi és gazdasági bizottság intézte a Nemzeti Színház ügyeit. Még 25-én Kiss Ferencet nevezték ki igazgatónak, 31-én pedig a mint a Színművészeti Akadémia igazgatóját a színházi ügyek kormánybiztosává. 1945 novemberében ő volt az első művész vádlott népbírósági perben.

 

A Blaha Lujza tér és a Nemzeti a Márkus Emilia (Rákosi Jenő) utca felől 1951-ben

1944 december elején Várkonyi Zoltán szűkebb körben még arról beszélt, hogy a háború után a Magyar Színház a Nemzeti Színház fiatal gárdájával, – akik a városi színházi ifjúsági előadásokon nevelődtek ki, – Major Tamás vezetése alá kerül, míg a Nemzeti igazgatását Horváth Árpád kapta volna. Utóbbi halálával azonban ez másképpen alakult.

1945 február 16-i ülésén a Budapesti Nemzeti Bizottság által elfogadott és megerősített ötös tanács (elnöke dr. Csorba János polgármester, tagjai: Mihályfi Ernő, Darvas József, Orbán László, Bánóczi László és Major Tamás voltak) javaslata alapján a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületének helyrehozása alatt, vagyis az évad végéig, a társulat a Magyar Színház épületében játszott. Új, kinevezett igazgatójuk Major Tamás lett. A Városparancsnokság február 27-i színháznyitási rendeletére megtörténtek az előkészületek arra is, hogy az épségben maradt Nemzeti Kamaraszínházban március l-jén megkezdődjenek az előadások. Nyitódarabként Csokonai Vitéz Mihály Karnyónéja került színre, a Nemzeti Színház „új élete” pedig április 25-én az akkor még Izabella (1964-től Hevesi Sándor) téri Magyar Színház épületében, a Bánk bán előadásával indult meg.

A Hevesi Sándor téren

1964. február 13-án a televízióban is bejelentették, hogy metróépítés miatt lebontják a Blaha Lujza téri épületet. Ezzel egy időben a társulat újabb ideiglenes hajlékának a Hevesi Sándor téren álló, addig is színházként üzemelő épületet jelölték ki. Amíg a „célra megfelelő állapotba” hozták a teátrumot, a Nemzeti Színház társulata a lebontásra ítélt Népszínház épületéből 1965 januárjától átmenetileg az akkor felújított Nagymező utcai, későbbi Thália Színház épületébe költözött.

A Hevesi Sándor téri színház mai arculatát 1964−66 között nyerte el, Ázbej Sándor tervei alapján teljesen átépítették. A Nemzeti Színház 1966. október 1-én Az ember tragédiája című előadással kezdte meg ott a 34 évig tartó „ideiglenes helyén” működését. Itt alapította meg Bodnár Sándor a színház színészképző intézményét, a Nemzeti Stúdiót. A színház életébe azonban rendszeresen beleszólt a politika. Meghatározó változást jelentett, amikor 1978-ban, felső‍ utasításra a kaposvári és a szolnoki teátrumból kerültek színészek és jelentős rendező‍egyéniségek (Ascher Tamás, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor) a teátrumba. A más munkatempó és játékstílus viharokat kavart, ezért 1982-ben az addigi kamaraszínházból meg is alapították az önálló Katona József Színházat. A társulatból olyan meghatározó mű‍vészek tartottak velük, mint például Major Tamás, Gobbi Hilda, Máthé Erzsi vagy Sinkó László. A színház nimbusza jelentő‍sen megtört, ekkortól számos igazgató váltotta egymást, mindenki saját embereivel formálta a színházat. A végső törést azonban az okozta, amikor 1991–99-ig Ablonczy László újságírót ültették a direktori székbe és lényegében egy szakmai bojkott kezdődött a színház ellen, ami még a 2010-es években is éreztette hatását.

Hosszú huzavonákat (előbb egy 1965-ben nyert nemzetközi pályázat a Városligetben – Gobbi Hilda kezdeményezésére 1985-ben – kapott építési engedélyt, majd 1987-ben egy új helykijelölő pályázat alapján az Engels (ma: Erzsébet) téren engedélyezett és 1997-ben ugyanígy, de immár ténylegesen el is kezdett építkezés fulladt kudarcba) követően, az 1998-as országgyűlési választás után miniszteri, majd 1999-től kormánybiztost neveztek ki Schwajda György személyében a Nemzeti Színház építésére. Az új beruházás helyszíne végül a Lágymányosi (ma: Rákóczi) híd pesti hídfőjénél lévő telek lett.[ Eközben 1999. június 1-jétől 2002. június 30-áig a Nemzeti Színház igazgató-főrendezői posztját Iglódi István kapta meg. 2000. szeptember 27-én a cégbíróság bejegyezte a Nemzeti Színház Részvénytársaságot, ami az új Nemzeti Színház építésével összefüggő beruházás koordinálására volt hivatott, vezérigazgatója pedig az új teátrum létrehozását felügyelő kormánybiztos volt. Ezzel párhuzamosan a Hevesi Sándor téri intézmény nem szűnt meg, a minisztérium Pesti Magyar Színházra keresztelte, majd 2002 márciusában, az elkészült új épület a benne szerveződő társulattal együtt már Nemzeti Színház néven nyitott meg, ekkor megbízott igazgatója még – 2002 májusáig – Schwajda György volt. Az átnevezett társulat régi helyén tovább működve lelkében továbbra is „a nemzeti" maradt. Többek között a Csiszár Imre igazgató által 1989-ben alapított, a Nemzeti Színház örökös tagság intézménye is továbbra az itt maradt színészeket illette meg, azonban a visszás helyzetben az új, A Nemzet Színésze cím árnyékában nem sok fény vetült már arra, aki a Magyar Színház társulatában A Nemzeti Színház Örökös Tagjának mondhatta magát, ráadásul az elismerés jogi része 2011-gyel újabb fordulatot vett.

2000. szeptember 1-jétől a Pesti Magyar Színház nevet kapja a Hevesi Sándor téren addig működött Nemzeti Színház. Az akkori indoklás szerint azért, mert ez a név innentől kezdve már az épülő új Nemzeti Színházat illeti meg. E mellett a megnevezés mellett szólt az is, hogy az épület közel 50 éven át viselte már (1897–től) a Magyar Színház nevet. Az akkor még Nemzeti Színház művészeti tanácsának javaslatát, hogy a Nemzetiből majd Régi Színház legyen, a minisztérium nem fogadta el. Az intézmény művészi feladatainak megfogalmazása nem változott, így továbbra is korábbi szerepét töltötte be.

Pesti Magyar Színiakadémia

A Színiakadémia jogelődje a ma már legendásnak számító Nemzeti Stúdió, amelyet 1966-ban a még Nemzeti Színházként működő színház rendezője, Bodnár Sándor alapított és haláláig, a nyolcvanas évek végéig vezetett. A Stúdió létrehozására Zsolt István főügyelő (és csapata), Simon Zoltán zenei vezető, Szigeti Károly koreográfus (a Vasas Művészegyüttes művészeti vezetője) ötlete alapján került sor, mely szerint megfelelő segédszereplők nélkül nem működhet a színház. Így a növendékek főként a Színház és Filmművészeti Főiskola felvételijének második rostájáig jutó jelentkezőkből kerültek ki és azzal szoros együttműködéssel dolgozott. A Stúdióban nem csak énekelni, táncolni tanultak, és megismerkedtek a színpadi mozgással. Kitanulták az arcfestést, maszkkészítést, foglalkoztak a színházi etikával, a társulat belső életével, és igen nagy hangsúlyt kapott a gyakorlat. Mintegy előkészítő is volt a főiskolai felvételi vizsgára.

1991–1997 között, Sződy Szilárd vezetése alatt vált az Akadémia államilag bejegyzett intézménnyé Ablonczy László színházigazgató támogatásával és Dölle Zsolt koreográfus, pantomimművész közreműködésével, húsztagú tanári gárdával, három plusz egy évre tervezett tantárgyi programmal. Az iskola működési engedélyét 1996-ban adta ki az önkormányzat. A tanintézmény neve Nemzeti Színiakadémia Művészeti Szakközépiskola, majd a névváltoztatás után Pesti Magyar Színiakadémia Művészeti Szakközépiskola lett, pedagógiai programja a Minisztérium által elfogadott szakmai program alapján alakul. Az iskola igazgatója 1997-től 2012-ig Kovács Gábor Dénes, onnantól Benkő Nóra, fenntartója pedig - a színház vezetőségének döntése alapján - a Theatrum Scholae Közhasznú Alapítvány lett, de az együttműködés az intézménnyel továbbra is a legszorosabb maradt. A 2013–14-es tanévtől az Aranytíz Kultúrház biztosít külső oktatási, egyszersmind a vizsgaelőadások bemutatásra szolgáló helyszínt az akadémistáknak.

 

A 2013-ban végzett színiakadémisták

A Pesti Magyar Színiakadémia Művészeti Szakközépiskola hároméves, nappali tagozatos, középfokú színészképzést folytat, amely nappali tagozatára érettségivel rendelkező fiatalok 21 éves korig jelentkezhetnek, de e mellett esti tagozaton is folyik képzés. A gyakorlati (színészmesterség, zenés mesterség, színpadi-szakmai gyakorlat, ének, hangképzés, művészi beszéd, beszédtechnika, tánc, színpadi mozgás, kontakt, akrobatika) és elméleti (színház- és drámatörténet, dramaturgia, művelődéstörténet, esztétika) tárgyakból minden félévben vizsgáznak a hallgatók. Sikeres teljesítésével, a harmadik év befejezésekor – teljesítményük függvényében – Színész II. színházi és filmszínész bizonyítványt kapnak a növendékek.

A végzett növendékek többsége szabadúszóként, vagy színházban játszva, darabszerződésekkel folytatja pályafutását.