A 11. század során I. Jaszovarman király a Sziemreap folyó elterelésével bonyolult, sakktáblaszerű vízvezetékrendszert és nagy víztározó medencéket építtetett. A csatornák lehetővé tették a rizsföldek öntözését az év hat aszályos hónapjában is. Így a parasztok évente háromszor arattak. Az eredményes mezőgazdaság és az élelmiszer-felesleg felhalmozódása a Khmer Királyságot gazdag birodalommá tette. Olyannyira, hogy a királyság a Kínai Császárság mellett Ázsia második legerősebb állama lett, és a királyok nagyszabású városok és templomok építésébe kezdtek.

A khmer uralkodók istenkirálynak tekintették magukat. Mindegyikük egy-egy óriási templomot építtetett magának, amelyet az őt és országát védelmező istennek szentelt, akivel halála után egyesülni kívánt. II. Szurjavarmant az a hinduizmusban gyökerező hit vezérelte Angkorvat megépítésében, hogy majd halála után Visnu istenhez térhet meg. Angkorvat minden külső és belső építménye a hindu vallás szimbólumaira utal – a templom a földi és az égi világ közötti kapcsolatot testesíti meg. A négy világtáj felé tájolt teraszos felépítésű, gúla alakú „templomhegy” – a Meru-hegy (a Himalája) – az Univerzum középpontja, és a megvilágosodás felé vezető út szimbóluma.

Az Angkorvat, amely valószínűleg minden idők legnagyobb vallási célú épülete, a XII. század elején épült. Ugyanabból az időből származik, mint Európa nagy gótikus katedrálisai. Angkor neve azt jelenti: „főváros”, a Vat jelentése pedig a khmer és thai nyelvekben: „templom”.

A gonddal épített és díszített templom II. Szurjavarman halála után hamar romlásnak indult: mind a természet, mind az emberi rombolás nyomait megtalálhatjuk rajta. A 12. század végén, 1177-ben Angkort megszállták és megrongálták a khmerek ősellenségei, a vietnámi csamok. VII. Dzsajavarman (1181–1219) uralkodása idején, a birodalom újjáépítése során a fővárost néhány kilométerrel északabbra, Angkorthomba helyezték át. Ekkor következett be a buddhizmusra való áttérés. A 14. századtól napjainkig a templom buddhista szentélyként működik. Később a 15. század során a sziámi betörések és fosztogatások rongálták, majd 1431-ben bekövetkezett Angkor eleste, amely nemcsak Angkorvat, hanem az egész régió hanyatlását és elnéptelenedését hozta. Bár a 16. században jórészt kiüresedett, teljesen sosem volt elhagyatott. Abban az időszakban Prah Pisnulok-ként ismerték.