Lengyelország történelme a kezdetektől fogva egy kihívásokkal tarkított küzdelmes, de ugyanakkor igen érdekes story. A sok belső és külső fenyegetéssel, amelyek valahogy mindig akadtak bőven, a lengyelek hol önmagukban, hol összefogva próbálták meg szembeszállni. A 14-15. század folyamán a perszonáluniók jöttek divatba ezek leküzdésére, elsőként a magyar-lengyel, majd a lengyel-litván. A 16. század közepén pedig a vallás terén jelentkezett új kihívás a reformáció megjelenésével. Eleinte vallásszabadság volt érvényben, de amint egyre több nemes tért át a katolikus hitről, az állam a pápa mellé állt, és megindult a harc a lelkekért, ami eredményeképpen Lengyelország mindmáig katolikus maradt, és a reformáció gyakorlatilag kiszorult az országból. 1572-ben a francia király öccse Henrik herceg került a trónra, ami nem volt egy fáklyás menet, a lengyel nemesek nem adták be a derekukat olyan könnyen az idegen jelöltnek. Egy sor olyan feltételt támasztottak, és foglaltak írásba, ami hosszú időre meghatározta az ország sorsát. Létrejött a lengyel nemesi köztársaság, amiben a nemesek joga volt a szabad királyválasztás, a vallásszabadság, és egy sor kisebb nagyobb jog, meg azért pár kevéske kötelezettség is. Henrik éppen, hogy király lett, már le is lépett az általa annyira nem is szeretett és nem is értett lengyelektől. Sokkal jobb választásnak tűnt a megüresedett francia trón, mint az igen problémás lengyel. Így került a trónra a magyar Báthory István, akit a köznemesek szavaztak meg. Az uralkodó megreformálta a hadsereget, háborúzott az oroszokkal, de a török birodalom is egyre veszélyesebb kezdett lenni a lengyelekre már ebben az időben. De a külső fenyegetések időleges elhárítása után a belső helyzet lett egyre durvább. A királyi hatalom egyre inkább gyengülni kezdett, ami leginkább a lengyel nemesség viselkedésben érhető tetten. Elég, ha a „liberum veto” gyakorlatára gondolunk, ami azt jelentette, hogyha valamelyik nemes a rendi országgyűlésen az éppen tárgyalt törvényre nemet mondott, akkor abból nem lett semmi. Hiába lett volna az égetően szükséges törvény, hiába szavazta volna meg a nemesek többsége, elég volt egy „hülye” aki benyögött egy nemet és fuccsba ment minden. Ja és ilyenkor nem csak az éppen akkor tárgyalt törvény ment a kukába, hanem minden aznap már elfogadott javaslat is. Oda is eljutottak, hogy volt olyan nap, hogy semmiről se tudtak tárgyalni, mert már a levezető elnök személyében sem tudtak megegyezni. A rend felbomlott, és eluralkodott a káosz Lengyelországban. Ilyen állapotok mellett azt kell mondanunk, hogy szinte csoda, hogy volt valaki, aki ezekkel a kihívásokkal szemben harcba tudta állítani a lengyeleket, és meg tudta őrizni a lengyel állam egységét. Ez a személy volt Sobieski János, aki egyszerű nemesként, elég nagy hátrányból indult a királyi címert folyó versengésért. Élete a lengyel történelem egy igen mozgalmas, sikerekkel, balsikerekkel tarkított korszakának is a története, amely egyben az utolsó virágkor is volt a lengyelek életében, ami után csak minden rosszabb lett.
A Sobieski család egyike volt a hatalmas lengyel nemesi rétegnek, amely az ország lakosságának elég nagy részét tette ki, lévén Európában a lakosság számához viszonyítva itt volt a legtöbb nemesi származású. A család Sobieszyn település után kapta a nevét, innen származtak az ősei. Apja Sobieski Jakab volt, aki pályafutása során a legnagyobb amit elért az Krakkó irányítása volt, ami nem volt olyan nagy dolog abban az időben. Anyja révén egy másik nemesi családdal a Zólkiewskivel volt rokonságban, ami megint nem volt olyan nagy „szám”. Ősei közül jó páran adták vérüket a lengyelek különböző háborúiban, így török, tatár, havasalföldi kardok juttatták sírba több rokonát is. Ifjúkora úgy kezdődött, mint legtöbb nemesi társának abban az időben, tanulni küldték az 1629-ben született fiút amint elérte a megfelelő kort. Középiskoláját a krakkói Nowogrodski kollégiumban végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen filozófiát kezdett tanulni. Tanulmányai után bátyjával Marekkel, két évet külföldön töltött, végiglátogatva Nyugat-Európa nagy részét. Megfordult Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, és mindezeken a helyeken nem csak, mint turista töltött hónapokat, hanem egyfajta tanulás, ismerkedés volt ez a részéről. Érdekelte a közigazgatás, a hadszervezet, a hadtudományok, minden, amit jónak és hasznosnak vélt saját nemzete számára. Mire tanulmányait és külföldi útjait befejezte egy nagyon művelt, sok nyelvet beszélő fiatalember lett belőle, aki többek között beszélt latinul, franciául, németül és olaszul, alapszinten pedig olaszul görögül, törökül. Mindezek mellett érdekelte a matematika, a földrajz, a csillagászat, az építészet is. A művelt nemes híres tudósokkal ált levelezésben élete során, és ezekben a levelekben nem az időjárásról csevegtek. De visszatérve az eseményekhez, éppen Párizsban tartózkodott, mikor utolérte a hír, hogy édesapja meghalt, és ezért haza kellene térnie. Mire hazatért Lengyelország lángba borult, és ez az ő életét is megváltoztatta. És itt kezd történetünk igazán érdekessé válni.
A lángba borulás okozója Bohdan Hmelnickij volt, aki a kozákok vezetőjeként személyes sérelmein felháborodva kihasználta az amúgy is feszült lengyel-kozák viszonyt és mintegy bosszúból elindított egy felkelést. A kozákok úgy érezték, hogy a lengyelek el akarják nyomni őket, emellett jogaikat folyamatosan csorbítani igyekeztek a lengyel nemesek, ami szintén csak olaj volt tűzre. Egyszóval a lengyelek önmaguk okoztak azt a vihart, amit Hmelnickij kiengedett a palackból amikor hetmanként a krími tatárokkal kötött szövetséget a lengyelek ellen. Amint kitört a felkelés egy hadsereget küldtek annak leverésére, amit a kozákok leamortizáltak nagyon rövid időn belül, és megkezdték a lengyel területek elleni támadást, ami a lengyel falvak kirablást jelentette leginkább. A háború második évében 1649-ben a kozákok ostrom alá vették Zbaraz erődítményét. A lengyel király összeszedte, akit csak tudott és elindult egy közel 20 ezer fős felmentő sereggel a szorongatott, és már éhező vár felmentésére. Ebben a seregben ott lovagolt a fiatal Sobieski János is, aki pár hónappal korábban jött haza Nyugat-Európából, így csöppenve bele a háború világába. A sereget augusztusban megállították a Zborów-i csatában, ami katasztrofális vereség volt a lengyelek részére. Szerencséjükre a tatárok nem akartak hosszabb háborút, ők már elég falut fosztottak ki, így egy megegyezésben voltak érdekelve, amit össze is hoztak. De egyik felet sem elégítették ki a feltételek, így tovább forrtak az indulatok a mélyben. A viszonylagos béke ideje alatt a fiatal János egy Isztambulba küldött követségben találjuk. Kihasználta az alkalmat arra, hogy lásson, halljon, tapasztaljon. Szemügyre vette a török államot, annak hibáit, gyengeségeit, haderejét egyaránt, és ha már itt volt, felhasználva kitűnő nyelvérzékét megismerkedett a tatár nyelvvel is alapszinten.
A zborovi béke után két évvel a kozákok és Ukrajna újból fellázadt, de tulajdonképpen mindkét fél kezdeményezte a háborút az előző végeredménye senkit sem elégített ki kellőképpen. A kozákokhoz már megint csatlakoztak a tatár kán hordái is, de őket nem valami magasztos célok vezéreltek, hanem csak a pusztítás, rablás iránti vágy, és a harci értékük sem volt túl magas. 1651 nyarára már lángokban állt fél Ukrajna, több várat is elfoglaltak a kozákok, mire II. János Kázmér lengyel király vezetésével a lengyelek egyáltalán meg tudtak indulni ellenük. A két sereg Beresztecsko mellett találkozott, és vívott egymással nagy csatát június 28-30 között.
A lengyelek, és köztük a fiatal, ezredessé előléptetett Sobieski, kb. 70 ezer fővel rendelkeztek, még velük szemben a kozák-tatár szövetség legalább 100 ezer, de egyes becslések szerint akár 140 ezer katonával sorakozott fel. De a létszámbeli különbség nem sokat jelentett, mert, ha figyelembe vesszük a kevésbé használható tatár, román, moldvai „szövetségeseket”, már inkább egálnak volt tekinthető volt a kiinduló állapot. A csata 28-án kezdődött meg, de egymás gyilkolásán kívül nem tudtak mást felmutatni, nem sikerült dűlőre vinni a dolgot. Másnap ugyanaz volt a menetrend, nappal egymás aprítása, este a halottak összeszedése volt a „műsorszám”. Június 30-án fordulat állt be az egyik lengyel támadás után. A kozákok a lengyel sereg hátába kerültek, gyakorlatilag bekerítették őket, úgy tűnt, hogy egy újabb katasztrófát szenvednek el a lengyelek, amikor hirtelen megváltozott minden azáltal, hogy a lengyelek átvágtak a moldvai és török zsoldosok vonalán, és a lendületet tovább folytatva a tatár kán állásai ellen indítottak támadást.
A lengyel huszárok félelmetes rohama olyan erejű volt, hogy a krími hadak vezére is elesett, és a kán is megsebesült. Ezek után a tatárok lelkesedése és harci kedve egy csapása eltűnt a semmibe, fogták is a maradék sereget és elindultak szépen haza. Hmelnickij könyörögve próbálta maradásra bírni a kánt, de az dühödt gőgjében inkább elfogatta és magával vitte. A vereség teljessé vált és már csak a kozákok szekérvára maradt meg, akik az odazárkózott pórnéppel próbáltak kitartani. Az erődítményre közben rászakadt az eső, ami nehezítette a támadókat, de segítette a védőket. Az eső elmúltával a lengyel csapatok és a litvániai hadak bekerítették az ukránokat és a kozákokat. A körülzárt kozákok már a második parancsnokot fogyasztották, mire úgy döntöttek, hogy elég volt ebből, és mivel a megadás szóba se kerülhetett, a kitörés mellett döntöttek. Megpróbáltak a tábor melletti folyón hidat verni, hogy azon keresztül meneküljenek el, de javába folyt az építkezés, amikor mindenféle vad pletykák kezdtek terjedni a kozákok között, ami megbomlasztotta az addig is elég ingatag egységet. Egyszerűen mindenki a szélrózsa minden irányába kezdett el menekülni. A káosz megpecsételte a kozákok sorsát. Sokan a közeli mocsárba fulladtak, vagy a folyóba, vagy a lengyel huszárok csapásai alatt lelték halálukat. Közel 40 ezer halott(!) maradt a csatatéren a kozákok és szövetségeseik közül. Ez a kegyetlen mészárlás még inkább szította a kozákokban a lengyelekkel szembeni gyűlöletet. Szeptemberben az ellentámadást indító lengyelek elfoglalták Kijevet, és új egyezséget kötöttek az időközben szabaddá vált Hmelnickijjel, de senki sem volt megelégedve a helyzettel, így a háború mégiscsak folyt tovább. Hmelnickij úgy döntött, hogy inkább véglegesen az oroszok pártfogása alá helyezi a kozákságot, ezért 1654 januárjában megkötötte a perejaszlavi szerződést, amelynek értelmében Ukrajnának a Dnyeper bal partján fekvő részét az orosz államhoz csatolták, és a kozák tanács a cár pártfogása alá került. A szerződés határozatainak megfelelően Oroszország megtámadta Lengyelországot, és elkezdte a háborút a lengyelek ellen. Immár egy újabb háború kezdődött el.
Mint láttuk a Beresztecsko melletti csatában a győzelmet a lengyel lovasság vívta ki. Egy olyan réteg, amelyet huszároknak hívtak, és a magyar mellett Európa egyik leghíresebb és legfélelmetesebb lovasságát jelentette. Érdemes közelebbről is megismerkedni velük, hiszen büszkén kijelenthetjük, hogy magyar minta alapján került kialakításra. Ugyanis Hunyadi Mátyás halála után a „fekete seregéből” a huszárok egy része zsoldosnak állt, és így kerültek az első ilyen lovaskatonák Lengyelországba. A lengyel huszárok első egységét 1503-ban állította fel a Szejm, a lengyel parlament. Kezdetben ezek a könnyű fegyverzetű lovasok csak kisegítő szerepet játszottak a lengyel haderőn belül. 1576-ban Báthory István, mint lengyel király, ujjá szervezte a lengyel és a vele szövetségben lévő litván lovasságot is. Uralkodása alatt a huszárok felváltották a hadseregen belül a középkori stílusú lándzsás lovasságot, majd fokozatosan ők alkották annak zömét. Ebben az időszakban a klasszikus páncélok megfizethetetlenek lettek, illetve a tűzfegyverek elterjedésével egyre feleslegesebbé váltak. Ez arra sarkalta a lengyel nemességet, hogy egyre nagyobb számban álljanak be a huszárság soraiba. Míg Európa többi részén a huszárok kezdek könnyebbedni és egyre inkább felderítő, és portyázó szerepkörben hasznosították tudásukat, addig Lengyelországban ellentétes folyamatok zajlottak le. Mivel a lengyel huszárság gerincét a nemesség adta, akik képesek voltak a drágább fegyverzetet megvásárolni, így azok felszerelése nehezedett, sőt a lengyel haderő legerősebb, és csapásmérő erejévé váltak. Az 1590-es évekre a huszárság nehézlovassággá „változott”. Ez az időszak a szárnyas huszárok aranykora, amikor számos csatatéren bizonyították rátermettségüket.
Ennyi kitérő után térjünk vissza az eseményekhez. Lengyelország történelmének egyik legvészesebb éveihez érkeztünk el, amikor mint éhes hiénák vetették rá az oroszok magukat az országra, és a svédek is beszálltak a „buliba”, ami a „svéd özönvíznek” hívott veszedelmet szabadította az országra. A kétfrontos háború olyan helyzetet teremtett, hogy volt olyan időszak amikor szinte Lengyelország 70-80%-a idegen megszállás alatt volt, de ehhez még hozzá tartozik, hogy iszonyú pusztítás is társult mindezekhez, civilek ezrei estek áldozatul, és hatalmas anyagi károkat okozott mindegyik fél. A háborúk végére pedig a korábbi szomszédok között olyan szakadék jött létre, amely az azóta eltelt több évszázad alatt is megmaradt, mai napig tartó ellentéteket jelent, mai napig tartó ellenségeskedés, és negatív érzelmi töltet jellemzi például a lengyel-orosz kapcsolatokat.