K. V. B. elmélkedő kedvében volt!

"Sokáig nem ettem húst.

Nem elvből, korszellem miatt, egyszerűen nem szerettem, nem kellett.

A menzán mindig elcseréltem zöldségre, gyümölcsre, vagy nem is kértem.

Aztán elmentem okosodni, és egy olyan ember volt az egyik oktatónk, aki híres és nagy népszerűségnek örvend és egészséges életmód szerint él, és mert kíváncsi voltam, első

sorba ültem, pont az előadó elé.

Ő elkezdte, és én egyre hátrébb húzódtam.

Arról beszélt, mit beszélt, komoly agitációt folytatott a húsevés ellen.

Elmondta, hogy a hús hogy rothad a beleinkben, és annyira erőlködött, hogy a gülü szeme majd rámesett.

Komolyan féltem, hogy ez megtörténik.

Ennek örömére, mikor befejeződött a nap, és vacsorázni mentünk, saját magam is meglepve húst rendeltem.

Azóta szeretem a húst. Pontosan azért, mert a nemfogyasztása hiánybetegségekhez vezet.

Lásd majd kiugró szem.

Számomra az ő előadása hozta el azt, ami ellen küzdött. Mások leteszik a húst, és pótlékokat esznek helyette.

A szóját mindig szerettem, de sosem azért, hogy húshelyettesítőm legyen.

Na, a lényeg, hogy azért ne együnk húst, mert szegény állatot miattunk ölik meg, szenved, amíg megnő számunkra ehetővé, stb.

Tény, hogy a rosszul tartott állat kínlódhat, de ez az élet rendje.

A pók megeszi az apróbb bogarakat, a madarak a csúszómászókat, a ragadozók a náluk kisebb állatokat.

Mi megesszük a tenyésztett állatokat.

Mielőtt elkészítem, eszem, mindig megköszönöm, hogy táplál, hogy élt miattam.

Tudom, hogy neki is voltak érzései, fájdalmai.

De miért gondoljuk, hogy a növények csak úgy vannak, s mert kinő újra a hajtás, mi csak úgy tördelhetjük, szaggathatjuk, vághatjuk és ő nem érez semmit.

Pedig ha figyelünk, hallhatjuk a sikolyukat, miközben letörünk egy ágat, letépünk egy virágot.

A Földön az Élet víz és levegő alapú.

Lehet, hogy egy másik bolygón az élet a nálunk méreg ciánra alakult ki.

Miért ne lehetne?

És miért kellenek a növényeknek is idegekkel rendelkezniük ahhoz, hogy ne csak fotoszintetizáljanak, éltessenek a levegőfrissítés-tisztítás által minket?

Amikor a gyerekek kicsik voltak, és csak szórakozásból letépdesték a növényeket, kértem őket, hogy ne tegyék, fáj a virágnak.

Kértem többször, majd (gonosz banyaként) kitéptem egy szál hajukat, megkérdezve, ez fájt?

És a válaszra én is válaszoltam, a virágnak is ugyanígy fájt…

Hogy miről jutott mindez eszembe?

Ma kicsit kertészkedtem, megnyestem a vadrózsát, orgonát, sövényt.

Mielőtt a metszőollót ráillesztettem egy ágra, bocsánatot kértem a növénytől a fájdalomért.

Persze, tudom, ha már vágunk, a bocsánat semmi, a kár, a hiány, a fájdalom nem múlik el egy bocsánattól.

De mintha tudták volna, hogy azért teszem, mert már túlnőtték magukat, és kilógtak a járdára, tűrték a csonkítást, alig hallottam jajszavukat, bár a vadrózsa megbosszulta

mindannyiukat, pár tüskét belém állított, húzott rám vércsíkot.

Erről pedig az jutott eszembe, arra asszociáltam, hogy hányszor kérünk bocsánatot.

Miért is? Miért kell bocsánatot kérni?

Miért nem tudunk úgy élni, együtt, egymás mellett, közelségében, hogy a viselkedésünk olyan emberi legyen, hogy a bocsánatkérés feleslegessé váljon, mert már nincs ok rá.

Na igen, hiszen akaratlanul is annyiszor bántunk meg másokat, szeretteinket, véletlen lépünk a lábára, megyünk neki, miközben háttal lépünk el a polctól a boltban, és igen,

ilyenkor illik bocsánatot kérni, s azt elfogadni.

Az Élet mindenki számára csodás lehetőségek tárháza, nekünk, embereknek érzésekkel teli, és mi egyre kevésbé élünk velük, mert félünk már minden emberitől, érzéstől,

kapcsolattól, eleve csalódástól rettegünk.

Pedig inkább bele kéne vágni, és mindent beleadni, szenvedélyesen szeretni, csodákat keresni, és persze ha muszáj, elengedni.

Valahogy úgy, ahogy az állatok egy idő után a kicsinyeiktől válnak el, ahogy a növények a megújulás előtti őszhalálukkal eleresztik a száradó leveleiket, hogy a tél hidege minél

kisebb felületüket fagyassza, és a tavasz napja-melege új életet leheljen beléjük friss zölddel, csodaszép szivárványszínekkel.

Talán tanulhatnánk tőlük, és minden kapcsolatunkat értékelnünk kellene, a szépségével, múlandóságával együtt, és ha az életünk kiteljesedne szeretetben és boldogságban,

meghallanánk a növények szavát is!

Igen, igazad van, klisékben élünk, én meg hülye vagyok, más bolygóról érkeztem, de boldog vagyok, és kívánom Neked is!"