GONDOLATAIM A HALÁLRÓL
.
A halál egy furcsa szerzet,
benne elhagyja a lélek a testet,
s visszatér az eredethez,
a legmagasabb szintje ez a szeretetnek
.
Az utolsó percekben még betekintést nyerhetünk,
hogy kit, miért és mennyire szerettünk.
Még javíthatunk vagy megbocsáthatunk,
mikor mi éljük meg, amit okoztunk,
aztán véget érnek a lehetőségek,
ha kialszik a mécses,
az öröklétbe távozik a lélek…
.
Magunkkal csak érzéslenyomatokat viszünk,
senkit és semmit „nemlétező” zsebünkbe
el nem tehetünk,
csak a lelkünk tisztasága az,
mit érdemként elkönyvelhetünk…
.
Meghalunk és születünk!
Váltogatjuk testes és testetlen létünk.
Minden küszöbön elengedünk mindent,
mit gyűlöltünk, szerettünk vagy szereztünk.
Mivel továbblépünk, csak az a bizonyítványunk,
mit „ ezéletbeli” szeretésünkről kapunk.
Ez az egyetlen, mi megmérettetik,
minden más elfeledtetik.
.
A lélek megőrzi életünk valamennyi érzéslenyomatát,
és ehhez mérten kapja majd következő tanulnivalóját.
Tapasztalni csak testben tudunk,
amit aztán érzelmi lenyomatokban raktározunk,
s a küszöbökön a nagy egész asztalára rakunk.
rajta minden energiamorzsával mi is egy kicsit alakítunk,
a szeretettel építünk, vagy hiányával rombolunk…
.
Így az örök körforgásban
okunk nem lehet a hárításra,
mert a világ csak olyanná lehet,
amilyenné formáljuk mi,
emberi testet öltött lelkek.
.
Ideje hát felismernünk,
hogy, amit a tükörben látunk, az csak a testünk.
ő csak szolgálja, hordozza a lelkünk,
a tapasztalásban nagy segítségünk,
de mi azok vagyunk, akik a tükörbe nézünk.
.
S mikor elszáll az utolsó LÉLEK-zetünk,
ami a koporsónkba kerül, az csak a testünk,
anyag az anyaghoz, lélek az ősszellemhez
a halálban az eredőhöz mind visszatérnek,
de már egy új, magasabb minőséget képviselnek.
.
2016. április 20.
- Szabó Irén –